http://www.youtube.com/watch?v=qgBQ_2BRImw
Ott éltél fenn a magasba szökő hegyek, erdővel sűrűn benőtt páradús szirtjeinél, ahol csupán egy árva, boltíves fahíd vezetett hozzád.
Nap, mint nap a fenyvesek árnyékot adó félhomályából néztem a hídra felvezető ösvényt és elmerengtem, mi lenne, ha egyszer átkelnék hozzád. Sokszor láttalak rajta, napernyődet kezedben tartva sétálgattál a kopott fadeszkákon, a tűlevelű fák morajlásai, hetyke nemtörődömséggel szegődtek melléd.
Bátorság! Mondogattam magamban, de misztikus lényed oda merevített a rengeteg ózondús hűvöséhez. Titokzatosságod félelmetes és kihívó volt egyszerre, szépséged pedig a naplemente, ámulatra méltó csodájával vetekedett.
Olykor cinegék pihentek meg a híd korlátján és rozsdabarna mókusokkal incselkedtek, de félelmet nem mutattak, mikor csendben ellépkedtél mellettük. Egy napot sem hagytál ki, mindig eljöttél köszönteni a gyönyörű természetet. Amint megjelentél, a nap sugarai rögtön előbukkantak a felhők fodrai közül s szikrázó fényszőnyeget terítettek lábaid elé. Ilyenkor egy halovány mosoly suhant át sápadt arcodon, mellyel nyugtáztad az égi csillag hódolatát.
Bensőmben lüktetett a vágy, ajkam hangtalan szavakat kiáltott feléd, de csak lestelek félve, mint megszeppent gyermek a valóságot. Jöttödre eltökélt kurázsim — mintegy varázsütésre — elbújt a másnap függönye mögé és onnan kandikált ki. Holnap, ismételgettem magamban mindig, majd holnap már biztos lesz merszem megszólítani téged.
Aztán egy csendes őszi nap után, amikor a hold áttetszővé válik, és az idő szemlesütve kér elbocsátást, nem jöttél el. Csak vártalak, vártalak és vártalak még, megannyi izgatott napon át, de te, soha többé nem sétáltál át a hídon…
Legutóbbi módosítás: 2010.04.16. @ 09:37 :: Gyarmati Gábor
