Kapus Attila : Vágyakozás

Nyomtatás

Sanda szül?földem csonka egére tekintek,

Mit hajdan mélázva csodált apró gyerekarcom,

Óh, az a szép öreg alkony többet rám se köszön már,

Mely még híg aranyával elúszott rég e pagonyban,

Égett rózsákat teregetve a szürke kövekre.

Tán egyszerre a lomha sötétség hullt a szememre,

Hogy nem bódít már az öreg templom ragyogása,

Melynek íve alatt megbújnak a lusta galambok,

Hol nagy csendben, most is alélva busongnak a nyárfák,

Óh, hisz gyönge szemem nem volt vak a földi csodákra!

Láttam a szép örömöt lopakodni az asszonyok arcán,

Míg sok férfi alatt tört este a zord beköt?út,

Kik motorokkal elindultak, bizonyítva keményen,

Hogy csak szikra az Élet, s’ minden szikra mulandó,

Tartja a mondás, bátrak aratják rég a szerencsét!

Ámde ha fáztak a gépen, akkor valamennyi leparkolt,

S’ ott bevonultak a téren, hol várt rájuk a város,

S’ hajnalig édes borral töltötték a kupákat!

Régi vidámság, észre se vettem, hogy tovat?ntél,

Részem voltál, s akkor is egy jó Múzsa vezérelt,

Verseket ébresztvén a szerelmes Szív ütemére.

Messze lehetnek a jót daloló útszéli vagányok,

Most az utak sokkal üresebbek, nincs aki, mondja;

Hogy létünk szikrája hatalmas t?zre lobogjon,

Míg húsom fonnyadt meggyként az id? megaszalja.

Apró falvam; Félegyháza nemes csatatér vagy!

Már átjár a hiányod e szegedi számüzetésben,

Mert egykor te bel?led kelt fel a Régi vidámság,

Mely kedves követedként jött és így befogadtál,

Nórimmal, ki a legszebb minden földi csodák közt!