„barackszínű ruhában alszik
a félig se felnőtt barackfa alatt,
amit én ültettem neki az este,
hogy élvezze, ha reggelig marad,
ezt a különös, új harmóniát,
amikor lenn, a fűben ébred…”
(Őz Zsolt)
Párizs-éjben, padlásszoba rejtekében, kényelmes, nagy terpeszkedésben mezítelen pár hever: egy huszonhárom éves férfi és egy majd harminc éves nő. Ablakuk alatt az éj-mélyi Párizs tetőrengetege terülget.
Ott kint – Párizsban – már 1945. július harmadika van, keddi nap, mert éjfél után vagyunk.
Első szeretkezésükön túl vannak, és igazából most ismerkednek egymással.
Edith Ivót – vagy ahogy egyre gyakrabban francia nevén, Yves-ként szólítja a férfit – mesélteti.
”Pistoiától – e szép toscanai várostól – délnyugatra, fehér dolomit sziklák aljában alszik egy kis helység: Monsummano Alto.” – próbálja szemléletesen rajzolni szülőföldje képét a fiú. –„Ott születtem, és Ivo Livinek kereszteltek. Tíz éves voltam, amikor szüleim Párizsba költöztek: szó szerint az éhhalál elől menekültünk. Értsd jól, kedves!
Meg hát, menekültünk Mussolini feketeingesei elől is.
Szegények voltunk, ezért tizenegy éves koromban dolgozni kezdtem, és abbahagytam az iskolát. Sokféle foglalkozást próbáltam, voltam én minden.
Gyűlöltem zuhantságomat, gondoltam egy merészet: Marseille-be utaztam, úgy döntöttem, hogy híres sanzonénekes leszek. Sikert, sikert, hírnevet hajszoltam, aztán megleltelek, és te magadhoz húztál… A fénybe.”
Most szembefordul kedvese heverő arcával, testével, úgy kérdi: „És te? És veled?”
”Apám mutatványos volt, kígyóember: tudod mi az? Párizs utcáit járta, kézen állva tekergőzött, és fogával szedte föl az eléje dobott pénzérméket. Egy méter negyvenöt centi magas volt, és súlyos alkoholista.
Anyám meg” – folytatja Edith – „Anita Maillard, nugátot árult, kávéházakban énekelt, de mert a csoki-árusításból nem lehet megélni, kocsmákban, kávéházakban énekelt, hogy éhen ne haljon.”
Ivo most oda- ráfordul a nőre: haját, mellét, combját simogatja, aztán – tudj’isten hányadszor ezen az éjjelen – beléhatol újra.
Lassúdad mód szeretkeznek, tengerhullám-mód, mint bevált, összeszokott, régi szeretők.
Aztán – az után – Yves tovább mesélteti Edithet.
”Csontsovány kislány voltam” – emlékezik a nő – „és hajnali öt órakor, nyílt utcán születtem. Itt, a közelben, a rue Tardieu-n. Tizennyolcban, kevéssel karácsony előtt .” – hazudja könnyű szívvel Edith, mert bármily szép is hófehér, apró teste az ágyon, csak zavarja az a hat év korkülönbség.
Hazugságával három évre mérsékli.
”Iskolába nem jártam” – meséli tovább -, „apámnak, a mutatványosnak segítettem: én szedtem össze az aprópénzt. Ha már elfáradtam a hajladozásban, hát énekelni kezdtem, de semmi más dalt nem ismertem, csak a Marseillaise-t és az Internacionálét. Hangomat viszont dicsérték, ha két dalomat nem is…
Tizenöt éves koromra eluntam ezt a disznó-életet, megléptem apámtól, és önállósítottam magam. Munka után, estefelé – utcai énekes voltam –, csak azt lestem, hogy melyik szép férfivel töltsem az éjszakát. Az ellentmondást nem tűrő, büszke katonákat bírtam legjobban, azokat, akik engedelmességre kényszerítettek, és vertek.
Tizenhét éves koromban megismerkedtem a velem majdnem egykorú Louis Dupont-nal, és belészerettem, amúgy igazán: nagyon. Szerelemgyerekünk is született, Marcelle, de ? két évre rá agyhártyagyulladásban meghalt: a szerelemnek vége szakadt, Louis elhagyott.”
”Fájt? Nagyon fájt? szenvedtél?” – szövi az elbeszélésbe kérdését Yves.
„Á, Louis csak egy párfé volt, egy könnyű vaníliafagylalt, nehéz ebéd után.” – mondja Edith, és hozzáteszi rezignáltan: – „Különben is: a szerelem mindig elmenekült tőlem…”
Fél év sem telt-múlt, hullt az id? mélységes-mély kútjába: Ivo Livi – vagyis hát immár Yves Montand – nevét szárnyára kapta a hírnév.
Egy – egész Frankföldre kiterjedő – dalkörút révén lett híressé, népszerűvé, melyre Edith vitte magával: azt követően Yves elhagyta őt.
*** *** ***
Odakint – az éjmélybe vesző Párizsban – már 1946. július huszonhatodika, pénteki nap van: éjfél elmúlt.
Edith és Shahnour Vaghenag Aznavourian – Edith mostanában adta neki plakátokra a Charles Aznavour nevet – túl vannak első, viharos szeretkezésükön.
Most ismerkednek egymással, egymás múltjával, miközben Edith azon töpreng: miért van, hogy mindig ilyen különös nevű idegenekbe kell neki belészeretnie?
Féloldalára fordulva simogatja a férfi sz?rös mellét, és mesélteti.
Shahnour – Charles – mesél.
”Gyönyörű májusban születtem, huszonnégy májusában.”
(Edith gyorsan számol: tehát kilenc évvel fiatalabb a férfi: ejha! Az sok.)
”Nem párizsi vagy, ugye? Nem francia?” – kérdi az asszony.
”Én? Hogy is mondjam csak, hogy megértsed? Párizsi vagyok, született párizsi, de nem vagyok francia. Úgy értsed, hogy örmény a származásom, de Párizsban születtem.”
”Vagyis?” – kérdi Edith.
Charles hanyatt fordul, kezét tarkója alatt összefonja, és mesélni kezd.
”Az apám, Michael Aznavourian, örmény fest?, anyám meg Bagdasarian: ő török, pontosan törökországi örmény. Zeneművész. Akhaltsikében házasodtak, és ott is éltek egy darabig.”
”Az meg hol van?” – kérdi Edith.
”Grúziában, de a török határ közelében: abban a városban sosem lehetett pontosan tudni, hová is tartozik. Örmények, grúzok, törökök: aztán Szovjet-Oroszország. Mindenki igényt tartott arra a darabka városra, de csak örmény Város az, tudod?
A tízes-években a törökök irtottak minket örményeket, és a grúzok se szerettek nagyon; aztán jöttek a bolsevikok, és ott folytatták, ahol a törökök annak idején abbahagyták. Minket – örményeket – mindig, mindenhol, minden időben irtottak.
Huszonháromban hát szüleim elmenekültek, Párizsba jöttek; én már itt születtem.
Kilenc éves voltam mikor mással, mint énekléssel már nem foglalkoztam: abbahagytam az iskolát is. Szüleim bemutattak a párizsi művészvilágban, ahol afféle csodagyerekként tartottak számon. És aztán jöttél te, és lódítottál karrieremen. Nagyjában ennyi az én történetem. Eddig. És te, és veled?”
És Edith mesél, megint mesél.
”…egy nap rám mosolygott a szerencse, egy férfi felfigyelt rám az utcán, miközben énekeltem: Louis Leplée-nek hívták, ő volt a tulajdonosa a Champs Élysée-n található, divatos Gerny’s kabarénak. Behívott meghallgatásra, és azonnal szerz?dtetett; megtanított sok mindenre. Hogyan menjek – vonuljak föl, és tartsam meg magam a színpadon. Bő repertoárt állított össze számomra, és rövid, fekete föllépő ruhákat csináltatott. Nevet is ő adott nekem: „kis veréb”, „verébke”; így lettem Piaf. Edith Piaf. Szóval: „megcsinált.
Első fellépésemkor Maurice Chevalier felállt, és ujjongva tapsolt, Farouk király ezerfrankos bankjegyet dobott a színpadra.
Én pedig úgy éreztem magam, mintha most születtem volna csak.”
Edith elmereng, Charles vár. Alant Párizs tetőrengetege várja a folytatást.
”Harminchat áprilisában” – folytatja kis idő múltán Edith – „Louis-t meggyilkolták, a rendőrség engem is beidézett kihallgatásra. A nyomozás aztán kiderítette, hogy a gyilkosságot egy utcagyerek ismerősöm követte el.
Akkor minden megváltozott: a közönség kegyetlen, ezt jó, ha tudod. Rám ujjal mutogattak bárhol jártam, megrágalmaztak, hogy közöm volt a gyilkossághoz. Mindenkinek kiestem a kegyeiből, Párizs utcáin leköpdöstek, kővel dobáltak.
Az egykori utcai énekesnő megölte a jótevőjét – hirdette az egyik újság szalagcíme.
Senki szóba állni nem akart velem.”
Charles és a párizsi háztetők szenvtelen némaságban fülelnek és szemelnek.
”Elmenekültem Párizsból” – mondja tovább a mesét Edith -, „és vidéki mozikban énekeltem vetítés előtt.
Cagnes-sur- Mer-ben voltam a legboldogabb: ott mindig sok tengerész állomásozik, kiköt?város az. Velük ittam és éjszakáztam.
Nizzában meg Momone-nal – barátnőm volt és lánykedvesem – ivóversenyeket rendeztünk, és nem is mindig maradtunk el a tengerészektől, pedig a résztvevők számolatlanul döntötték magukba a whiskyt, a konyakot. Az volt a vesztes, aki el?ször esett össze. Sorban, egymás után szeretkeztünk az összes tengerésszel, majd bezártuk ?ket a szobába, hogy el ne tűnjenek az előadás végére.
Így ünnepeltem huszonegyedik születésnapom.”
”Így?” – kérdi Charles.
”Így, így ám.” – töpreng, majd folytatja létezését Edith. – „Aztán megismertem egy fiút, és ő megváltoztatta az életemet: Yves Montand volt, tudod? Bevettem a műsoromba, javítgattam kiejtését, sztárt faragtam belőle: és szerelmes voltam belé, mint más senkibe… És amikor a közönség tombolva ünnepelte Montand-t, én a színfalak mögött árválkodtam, és előre láttam a jövőt.”
” A jövőt?” – kérdi Charles kicsit szorongva, és maga is a jövőbe néz.
“A jövőt, igen. Minden visszatapsolásod közelebb visz ahhoz, hogy megunj – mondtam akkortájt Yves Montand-nak. Ráadásul még más lányokkal is meglepett, lépkedett ám félre.”
”Gyűlölted?” – hangzik a kérdés.
„Nem. Ez a sors. Én voltam az, akit elhagynak, és én voltam, aki faltam a férfiakat, akik aztán eldobtak, mint mosottat. Volt, hogy inkább magam álltam tovább, mert azt gondoltam: nem kell megvárni a szerelem végét. Bátorság kell ahhoz, hogy akkor menjünk el, amikor még tart a szerelem, különben meggyűlöljük egymást, vagy sajnálatból maradunk egymás mellett. És végül is: hát nem mindegy, ő hagyott-e magamra, vagy én hagytam el őt?„
”Fájt? nagyon fájt, mikor elhagyott?” – kérdi Charles.
„Á: Yves csak egy gyümölcstorta volt, egy könnyű gyümölcstorta, nehéz ebéd után.” – mondja Edith, és hozzáteszi rezignáltan: – „Különben is: a szerelem mindig elmenekült tőlem…”
Év sem telt-múlt, hullt az idő mélységes-mély kútjába: Shahnour Vaghenag Aznavourian – vagyis hát az immár a neves színész-dalnok Charles Aznavour – nevét szárnyára kapta a hírnév. Egy – egész Frankföldre kiterjedő – dalkörút révén lett híressé, népszerűvé, melyre Edith hívta magával: azt követően Charles elhagyta Edithet.
*** *** ***
Magányosan fekszik az ágyon, párizsi éj magányában. Valaki – Pierre vagy Maurice tán? – mellette alszik ugyan – ott hever -, azért még Edith magányosan fekszik. Nem aludhat, ó, bár alhatna, és azt gondolja: „A szerelem mindig menekült tőlem. Valahányszor azt hittem, hogy rátaláltam, minden tönkrement, és én újra egyedül maradtam.
Mindegy: azért sem, nem: nem bánok semmit sem….”
