Visegrádon – a „földi paradicsomban” -, ott, ahol a széles márványlépcs?sor a Duna felé vonult, hogy alkalomadtán Mátyás király egészen a kiköt?ig tudjon lefelé haladni, ha Budára vagy Esztergomba vitt az útja, jobb kézr?l, már majdnem a Duna partján, volt egy kicsinyke kolostor, ahol azon fráterek éltek, akik közvetlenül a kancellária hivatalához voltak osztva.
Hiába, hogy e kolostor a királyi udvar t?szomszédságában volt, a szigorú szerzetesi életmód semmivel sem vala itt könnyebb, mint Európa bármely más, akár járatlan vidéken álldigáló kolostorában. A pénteknapi böjtöt, általában a nagy étkezések mell?zését bizony szigorúan megtarttatta az apát úr itt is.
Ez már csak azért is kellemetlenség számba ment, mert Mátyás udvarában – különösen a visegrádi palotában -gyakoriak valának a nagy tivornyás ebédek és vacsorák.
Képzelhet?, mit álltak ki kísértésekb?l szegény szerzetesek, amikor a nyugati szell? kolostoruk felé sodorta a pecsenyék illatát, ?k meg hetente háromszor kaptak soványka dunai halat (azt is csak sós vízben f?zve), vagy még gyakrabban egyszer? lencsef?zeléket, hústalant, íztelent.
Bartolommeo és Tommaso – két fráter, mindketten Itália szülöttei – különösképp szenvedtek, mert tágvilágú, kékeg? hazájukban más étkezésekhez voltak szokva: panaszkodtak is ám eleget, siránkoztak a száraz-ízetlen étkek miatt.
Különösképp berzenkedtek a lencse ellen, melyet amúgy is útáltak, mint kovácsmester a kukoricagölödint.
Eljutott egyszer Mátyás fülébe a fráték siránkozása, utasította hát szolgáit, vinnék föl a fellegvárba a barátokat, zárnák ott ?ket egy szobába, és egy hétig csak vizet és kenyérhajat adjanak nékik enni.
Úgy is lett, hisz mindig úgy lett, ahogyan azt a nagy király akarta.
Eltelt a hét, szenvedtek a barátok, mint hideg Dunába kergetett, úszni nem tudó kutyák; de azért csak nem haltak bele az éhezésbe – ámbátor gyakran gondolták meg mondták is, hogy elérkezett az utolsó ítélet órája -, eltelt a hét valahogy.
Hét nap múlta után aztán Mátyás parancsára mosdótálnyi lencsef?zeléket vitt szobájukba a szolga, aki még azt az utasítást is kapta, hogy ne hagyja magukra evés közben a barátokat, hanem figyelje meg, mit tesznek, mit mondanak.
Hát tenni annyit tettek a barátok, hogy úgy nekiestek a lencsef?zelék belapátolásának, mintha az anyatej elhagyása óta ennivalóhoz sosem jutottak volna, ám – minthogy tanult, értelmes emberek valának – sejtették, hogy Mátyástól való a lecke, és hogy a szolga épp arra fülel, vajon dicsérik-e az addig lecsepült étket, ezért latinul szóltak egymáshoz, sejtvén, az inas azt nem fogja érteni.
Ebben aztán nem is kellett csalódniuk.
Úgy ötven kanálnyi lencsét tett két füle közé fra Bartolommeo, amikor megszólalt szuszogva:
„Vera valet! Vera!”
(Azaz, magyarra téve e szavakat: „Igazán, finom, igazán!”)
Amire rávágta fra Tommaso (miközben az inas hegyezte ám fülét, mint holmi sivatagi sakál):
„Vera, vera valet!”
Mid?n befejezték az étkezést, és beled?ltek ágyukba, az inas – ki addig megjegyezni próbálta, amit a barátok mondtak – sietett Mátyáshoz jelenteni:
„Megették, uram királyom a barátok a lencsét, igen kedvükre való lehetett, mert azt mondogatták egyre: vérré vált, vérré vált…
Mátyás – ki persze tudott latinul – elnevette magát, mert sejtette, mit mondhattak a szerzetesek igazából.
Mindegy ám azért, hogy mit mondtak, mert el?bb Visegrádon, aztán szerte szép Magyarországban elterjedt a mondás:
Vérré vált, mint barátban a lencse…
