Tudni való, hogy az egykor élt, jó Mátyás királyunk, kir?l azt tartja a hírség, hogy mióta meghalt, oda az igazság – és böcsületes-szépen bevallva én ma, a huszonegyedik századnak elején, hajlamos vagyok elhinni e fámát -, itáliai n?t hozott palotája királyn?jeként: a szép, de szigorú Aragóniai Beatrixot.
Már most Beatrix Nápolyból elszármazott hercegn? volt, vele kötött házasságot Mátyás királyunk 1476 szép, de farkasüvölt?sen hideg karácsonyán.
Sok minden f?zhet? Aragóniai Beatrix nevéhez: a királyi udvar reneszánsz pompájának megteremtése, a humanista filozófusok, költ?k, írók, mívesek és m?vesek országunkba hozatala: mind, mind az ? érdeme.
Visegrád, de más szép városaink felvirágoztatása szintúgy.
Úgy ám. Úgy volt.
De Beatrix és Mátyás kapcsolata – nagyon nem szokott módon -, másfajta kapcsolat is volt: szerelmesei voltak ?k egymásnak.
Szép szerelem volt az, szép: nem középkori, hanem hogy reneszánsz.
Mármost tudni kell, hogy a nápolyi ember – vagy némber -, nem itáliai, hanem valamely sosem volt nyelven beszél szép déli hazájában.
Az csak egyike a meglep? tényeknek, hogy oly szavakat használnak – mai napig -, melyek nem lelhet?k föl a legvaskosabb olasz szótárakban sem, de még hozzá vannak hangzók a „lingua napoletana”-ban, melyek meg nem részei az olasz hangrendnek.
Például: pöszögnek és selypegnek is.
Nota bene…
Úgy hogy egy pohár vörös bor arrafelé, „un bikkiéra víno rosso”, és nem „rosszo”, mint Firenzében vagy Rómában vagy más épesz? itáliai városokban.
Történt pedig egy napon – egy szép kora nyári napon – mondjuk: június tájt, pénteken -, hogy Mátyás király az igazságos, igazságosan összevészett Beatricével – kinek szintén igazsága volt -, és vagy két álló napon szót nem váltottak egymással.
Hogy min vesztek hajba? Ugyan, kinek fontos? Még nekik sem volt az igazából.
Talán egy Indiából rabolt ifjú szépség birtoklási jogán….
És így, néma összezárt ajakkal, és néma, bezárt szívvel lovagoltak ki a minden héten visszaköszön? hét végi vadászatra.
Füstölgött magában a jó Király, és nagy igazsága nagyon nem hagyta nyugodni Beatricét sem.
Csöndesen lovagoltak a Duna bal partján, aztán az erd?k, mez?k – a királyi vadászmez?k – felé tértek díszes kíséretükkel.
Kicsiny falu határába értek, miközben szótlan f?tt mindkett? saját mérges levében.
Szép falucska volt az a falu, a Budai-hegység és a Pilis nyúlványos hegyei közötti csodálatos medencében.
A környék egyszerre tartalmazta mindazt a mérhetetlen szépséget (hegyet, völgyet, patakokat, erd?t) amit csak a természet és Isten adhat az emberi lélek építkezésére.
Meglehet, ezért is választották lakóhelyükül már a bronzkori emberek, a rómaiak, aztán Árpád magyarjai, a honfoglalók is.
A természet adományai, mint hét vége díszei jártak a királlyal és asszonyával útjukon: a Jegenye-völgy a Rózsika-forrással, az Ördöglyuk barlang, a Szél-hegy, de meg az emberi alkotások is: a Templom, a Szarkavár, a szép házak sora.
Isten ennyi szép adománya láttán feloldódott Beatrice lelkének dühe, de Mátyás bizony még mindig füstölgött magában.
Nem lángolt már dühe, de még füstölgött.
Egyszerre a Királyné nem bírta tovább: igazi, hirtelen haragú „napoletana” módjára, dühösen odasújtott lovaglóostorával a Király felé – gondosan ügyelve arra, hogy az ostor meg ne érintse Mátyást –, aztán tört magyarsággal és nápolyi selypegéssel rákiáltott:
„Sólj már!”
A Király ezt a mondatot már nem állhatta komolysággal: felkacagott, és megölelte asszonyát.
Aztán este Budára térve, a községet elnevezte „sólj’már” –nak.
Jelenlegi ismereteink szerint, ez a legpontosabb eredet-története Solymár község nevének….
