Egyszer úgy volt, hogy nagy királyunk a lagúna-zöld víz?, szépen hullámzó Balaton partján utazgatva Csopak falujához érkezett. Meleg, nyári nap volt, apró báránykafelh?k döngicséltek csupán a kék égen; szell? sem rebbent.
Csopak határában egy szépen termett szilvafa alatt Mátyás király három lustaságot látott heverni, de oly kövéreket és lustákat, amin?ket még soha sem látott. Ott hevertek a fa alatt, szájukat eltátották, és csak várták, hogy majd a gyümölcs beleesik. Még arra is lusták voltak, hogy megrázzák a fát, és a földr?l szedjék föl az érett szilvákat. Azt gondolta Mátyás, hogy ezeket hazaviszi a Palotába: udvari bolondja volt már a királynak, de királyi lustái még nem voltak. Mondja hát Mátyás király az inasának: „No, ezeket hazavisszük, meghizlaljuk!
Úgy is lett: hazavitte, szállást adott nekik, nem volt más dolguk, mint lustálkodni, enni és hízni. Híztak is szépen, mert a király jóltartotta ?ket: ehettek-ihattak, lustálkodhattak, más dolguk nem is volt.
Az ám, de történt egy téli napon, hogy a lusták szobájában lobogó kandallóból egy kalandos kedv? szikra útra kélt a drapériák, sz?nyegek, brokátdíszek irányába, és lábgralobbantotta hamar az egész hálóhelyiséget.
Már javában égett a szoba, mikor fölébredt az egyik világ lustája, és azt mondtak: „Ég a ház! Meneküljünk, gyerünk ki!”
Ásítva vágta rá a másik: „Majd kivitet bennünket a király, ha nagy lesz a baj, és kellünk neki!
A harmadik meg: „Hogy nem röstelltek ennyit beszélni?”
Meg nem mozdultak aztán, így bent is égtek mind a hárman.
