„Most mi a szent szart csináljak?” – kérdezte el?bb magától, utóbb Sámuélt?l Dávid király, miután befogada méhébe ?t Betshabé, majd elment, és aztán megizené Dávidnak ilyen szóval: „Teherbe estem!”
”Most mi a szent szar legyen?” – ismételte meg a kérdést Dávid.
Bizony mondom néktek, jobban járt volna a Nagy Király, ha megmarad önnönmaga kérdezésénél, és Sámuélt békén hagyja, mivel a f?pap-próféta pillanatnyi id?t sem hagyva, dörgedelmes prédikációt és példabeszédet zúdított a nyakába.
” Ó, jaj, az asszonyok, a n?k! Akiknek ösvényeik görbék, és akik az ? útjaikban járnak, azok gonoszok. Akik elhagyják az igazságnak útját, hogy járjanak a setétségnek útjain azok asszony után futnak. Két dolgok vannak, melyek Isten ellen vannak. S?t: három dolgok! Útjuk azoknak, kik örülnek gonoszt cselekedvén, vígadnak a gonosz álnokságokon; azoknak akiknek ösvényeik görbék, és a kik az ? útjaikban gonoszok. Ez kett? volt? Na, hát akkor két dolgok vannak, melyek Isten ellen vannak.” – Sámuél kicsit gondolkodott, aztán hozzáf?zte: – „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig. Ez három, nem?”
No, ezen kellett volna Dávid királynak eligazodnia, pedig igen nagy bajban volt.
A baj pedig a Világ Teremtése utáni 2780. esztend? tamúz havának tizenötödik napján kezd?dött, vasárnap, alkonyattájt. Mert úgy l?n, hogy estefelé, mikor felkelt Dávid az ? ágyából, és a királyi palota tetején sétála, láta a tet?r?l egy asszonyt fürdeni, ki igen szép termet? vala. A szemérmetlen perszóna házuknak tetején fürdött anyaszülten, és ama ház szemben volt a királyi palotával. És hát az asszony dúskebl?, szépcsípej?, sötét és göndör sz?rzet? volt, fönt is, lent is. Azaz: fekete csigabigákba göndörödött hosszú haja, és…
Na jó: a többit tessék elképzelni!
A király csak bámulta, bámulta azt a fürd?z? n?t, nyelte nyeldegelte nyálát, aztán lesietett palotájába, és elküldött szolgálókat, hogy tudakozódjanak az asszony fel?l. Az egyik ilyen szolgálónak mondta egy ember: „Nemde nem ez a Bethsabé, Eliámnak leánya, a Hitteus Uriás felesége. Cafka yalda…” – f?zte hozzá.
Visszament a szolgáló, és szövegh?en átadta az információt a királynak; akkor követeket külde Dávid, és elhozatta azt a n?t, ki így, közelr?l nézvést, semmivel sem bizonyult csúfabbnak, mint messzir?l nézvést.
Dávid – királyhoz méltón – rádörrentett az asszonyra: „Lányom, lányom! Hát illik ez? Istenhez méltatlanul mutogatod magad? Miért nem a fürd?helyiségedben tisztálkodol, miért teszed közszemlére vitathatatlan bájaid?”
Betsahbé lesütötte tekintetét, és tisztelettudóan mondta: „Hogyan másként hívhattam volna föl az én uramnak figyelmét magamra? Ládd királyom: számításom bevált. Észrevetted a te szolgálólányodat, ímé!”
Dávid eltöprengett, aztán kevésbé dörögve szólt: „Nem szabadna szóba állnom veled, mert egy szemérmetlen yalda vagy, de irtó klasszak a melleid…”
És így – szóra-szó – aztán derékon kapta az asszonyt, és indult a hálószoba felé vele, ki beméne ?hozzá, és vele hála; és annak utána visszaméne az ? házához. És id? múltán izent Dávidnak ilyen szóval: „Teherbe estem király. Mi tév? legyek, mondd?”
Ekkor szakadt ki Dávidból a kérdés: „Most mi a szent szart csináljak?”
A dolog ugyanis a következ?képpen állt: az esztend? fordulásakor, mikor a királyok hadba szoktak menni, elküldte h?s Dávid Joábot, seregek parancsnokát, vezérkari f?nökét, és az ? szolgáit ?vele, és mind az egész Izráélt, hogy elveszejtsék az Ammon fiait, és megszállják Rabba városát; Dávid pedig Jeruzsálemben maradt. Ment viszont a haddal a Hitteus Uriás, Betshabé férje, kinek fejére az otthon maradt király oly szép szarvakat aggatott, hogy öröm vala nézni.
No, ha Sámuél nem, hát adott tanácsot Dávidnak Ábner ben Nér. Kiváló tanácsot.
Ábner ben Nér tervezete, melyet a király íróasztalára tett, a zseni keze nyomát viselte magán – magyarázta Ábner ben Nér Dávidnak.
Hívassa haza a király Uriást, aki – nyilván – ily hosszú önmegtartóztatás után együtt fog hálni csinos feleségével, aztán visszatér a csatába; így a születend? gyermeket majd az ? számlájára lehet elhelyezni a Hitteus-család házában.
Ennek értelmében akkor Dávid izene Joábnak: „Küldd haza hozzám a Hitteus Uriást!”
És elküldé Joáb Uriást Dávidhoz a harcmez?r?l Jeruzsálembe.
Mikor pedig eljutott Uriás ? hozzá, megkérdé ?t Dávid Joábnak békessége fel?l, a népnek békessége fel?l és a harc folyása fel?l. Ezt követ?en meghívta Uriást egy jó vacsorára, ahol is etette, itatta – f?ként itatta, hogy lerészegednék – és csábító ajánlatokat tett egy kellemes, saját ágyában eltöltend? éjszakára, saját felesége oldalán.
Vagy rajta.
Monda Dávid Uriásnak: „Úgy hallom, szép és ifjú feleséged van. Nosza! Menj haza, és mosd meg lábaidat, aztán tedd oda az asszonyodnak, amid van!”
Gondolatban hozzátette: bár cserélhetnék veled!
De az a fafej? megmakacsolta magát, és azt mondta: „Uram, semmi kincsért nem tennék én ilyesmit. Amikor Jahve katonája gyanánt harcolok Érte és Érted, be nem szennyezném magam asszonyi vétekkel. Majd ha vége lesz a harcoknak, akkor szeretni fogom az én asszonyomat, addig nem.”
Dávid magában olyan káromlást eresztett el, melyet a tóra összes parancsolata tilt, és – ugyancsak gondolatban – a haját tépte. De Uriás minden kísértésnek ellenállt, és egyre csak a harcok alatt való tisztaságról fecsegett. Végezetül Dávid kénytelen volt tekintélyét el?venni, és parancsot adott Uriásnak – mint legf?bb Hadúr -, hogy távozzék, és menjen haza.
Kimenvén pedig Uriás a király házából, a király ajándékot külde utána – kalácsot, sültet, bort, fügét, miegyebet -, de keservesen csalódnia kellett. Mert a Hitteus nem ment ám haza, miként a szolgák hajnalban jelentették Dávid királynak.
Ez a tökfej csak lefeküvék a királyi palota bejárata el?tt az ? urának minden szolgáival, mondván, hogy ? szolgálatban van, és nem méne a maga házához.
Dávid megint tanácstalanul nézett maga elé, és már-már kiszakadt bel?le a szokásos kérdés, de aztán inkább hívatta Ábner ben Nért.
”A Hitteus nem ment haza a feleségét szuttyongatni” – panaszolta a király -, „ellenben azt mondta mindenkinek, hogy az Isten ládája, Izráel és Júda nemzetsége sátorokban laknak, és az én uram Joáb, és az én uramnak szolgái a nyílt mez?n táboroznak: hogy mennék én be az én házamba, hogy egyem és igyam és feleségemmel háljak? Na, most mit tegyünk?”
”Hát királyom, te nevelted ?ket erre a jahve-katonás szellemre, ne légy meghökkenve!”
Kevés gondolkodás után Ábner új tervvel állt el?.
„Írj egy levelet uram Joábnak, küldjed el azt Uriással, és abban a levélben kérjed meg a f?parancsnokot, hogy állítsa az els? sorba a Hitteust, hadd verekedjék csak bátran, igazi Jahve-katonájaként. Aztán, ha az ellenség megölné, bár súlyos lesz a veszteség, de könnyet hullatni nem fogsz érte, igaz?”
Dávid eltöprengett.
”Jjjjó… Jó! Tehát ugyanazt tegyem, mint Claudius Hamlettel? De hisz ott se jött be!”
”Jaj, bölcs és nagy királyom!” – felelte Ábner ben Nér. – „Hisz a Hamlet még nincs is, jó két és félezer év múlva fogja csak megírni az avoni hattyú, hát bátran megteheted, amit ajánlok. Legfeljebb azt a levelet, amit majd Claudius fog Hamlettel küldeni, uriás-levélnek fogják hívni…”
Tetszett a tanács Dávid királynak, hamar levelet írt Joábnak, és írá pedig a következ?ket: „Állassátok Uriást legel?l, a hol a harc leghevesebb és háta mögül fussatok el, hogy megölettessék és meghaljon.”
Aztán hívatta Uriást, megparancsolta, hogy azonnal szedel?zködjék, és vigye ama levelet egyenest Joábhoz. „ Adassék e levél Joábnak tulajdon kezébe, senkinek se másnak!” – mondta a király, mert ha már plágium, hát legyen tökéletes, nem? Ha már tréfli, hát csöpögjön a zsírtól, nem?
És a Hitteus – ez a majom – sietve visszatért a harctérre halálos ítéletével a zsebében.
L?n azért, hogy mikor ostromlotta Joáb a várost, odaállította Uriást arra a helyre, ahol tudta, hogy er?s vitézek vannak. És kijövén azért a városbeli nép, megharcolának Joábbal, és elhullának egyesek a nép közül, Dávid szolgái közül; és a Hitteus Uriás is meghalt.
Meghallá pedig Uriásnak felesége, hogy meghalt Uriás, az ? férje, siratta az ? férjét. De mikor a gyászolásnak ideje eltelt, érette külde Dávid és házába viteté ?t, és l?n néki felesége, és szült néki egy fiat.
De ez az egész dolog, a melyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak.
Felettébb nem tetszék…
