Az 1822. esztend? meleg júniusának huszonharmadik napján, alkonyattájt, lassan nyílt a berlini Luther-féle pincekocsma sárga-feketére festett tölgyfaajtaja, és egy bal kezére, jobb lábára kacska-béna férfi lépdelt lefelé a hat lépcs?fokon.
A férfi – Ernst Theodor Amadeus Hoffmann – sok meghurcoltatása és egy rejtélyes, orvosok által meg nem nevezett betegség következtében – két esztendeje fokról-fokra bénult meg lassan, de a boroskupát emelni még tudta.
Hoffmann mester makacsul leszegzett tekintettel ment át a kocsmán, sem jobbra, sem balra nem nézett, pedig innen is, onnan is köszöntgették: “Jó estét adj isten, Hoffmann mester!”
“Jó estét! hát kegyelmed is eljött?”
Ám Hoffmann senkinek köszönését nem viszonozva ment egy asztal felé, szemét a padozatra szegezve, mint aki bizonyos abban, hogy annál az sztalnál senki ülni nem fog; és úgy is volt bizony.
Az asztal körülfogó csöndben várta Hoffmannt; ahhoz az asztalhoz ülni senki nem mert.
Amadeus viszont letelepedett abba a csöndbe, a kocsmáros pedig máris hozta borát, meg ételét.
A sülthúst falatokra vágta el?bb, mert kést és villát együtt Hoffmann kezelni – bénán – nem tudott.
Apró pecsenyét hozott hát a kocsmáros.
Hoffmann lassan, megfontoltan étkezett; két-három falatontként jócskán kortyolt borából, de továbbra sem nézett föl.
Nem nézett sem jobbra, sem balra, csak asztalára, asztalán kupa borára, tányérjára, tányérján aprított pecsenyéjére.
Lassan pedig azért evett, mert még ép jobbjával hol egy húsfalatot, hol a fehér cipóból tört darabkát, hol a kupát emelte szájához, hisz béna balját használni nem tudta.
Fertály óráig tartott így hát étkezése; mikor befejezte, jött hamar a kocsmáros, letette az újabb kupa bort, és elvitte a piszkos fatányért a költ? el?l.
Üldögélt, üldögélt a csöndes kocsma-estben a Mester, míg nem nyílt újra a festett tölgyfaajtó, és be nem jött azon Andres – Stellának, az énekesn?nek inasa –, ki levelet hozott Hoffmannak, és választ is várt rá, mint mondta.
A költ? elolvasta a levelet, és most el?ször az est folyamán, megszólalt.
Megszólalt?
Fölb?dült hangosan.
”Még hogy azonnal? Még hogy ma éjjel, hozzá? Öleljem ezt, én, ki egy Aszpásziát tarték karjaimban? Ezt öleljem, kiben derengni látom ugyan annak vonásait, de csak úgy, mint hogyha csókjai között állattá vált volna?”
Most, hogy a költ?, zenekölt? megszólalt, a kocsmában ivogatók – vékonypénz? diákok, kopottkabátú zenészek, rosszul-öltözött fest?k, egyéb haszontalan m?vészek – minthogy jól ismerték Hoffmannt, és mulatni akartak – kérlelni kezdték:
”Hát meséljen Hoffmann mester! Meséljen, Hoffmann úr!”
És Hoffmann mesélni kezdett…
”Az 1806. esztend? balzsamos, f?szeres illatokkal terhes májusában ismét Velencében találtam magam.
Lehetetlen volt oda nem mennem, mid?n megtudtam, hogy a Fenice színház az isteni Amadeus Don Giovannijának bemutatására készül.
A gondolást ezért a Fenice melletti riva Margherita egyik albergójához irányítottam, ahol aztán meg is szálltam szerencsésen.
Másnap délel?tt lassú sétát tettem a Város calléin, terein; meglestem a különös tengeri lények holt szemeit a Pescheria hosszú pultjain, benéztem az Accademia termeibe, hogy Veronese meg sok h?s fest? képein álmélkodjam; fölmentem a Campanile térre árnyat vet? magas tornyába.
Mid?n aztán a San Polo városrész – sestiere – mélyöbl? harangjai elkongatták a délid?t, visszatértem szálláshelyemre, hogy elfogyasszam ebédemet.
Az étkezéshez egy palack könny? pezsg?t ittam, talán ezért volt, hogy szobámba térve elszunnyadtam, és csak alkonyatkor ébredtem, holmi zenei hangokra.
Nem is igazán volt így: el?bb éles cseng?szó, vel?trázó kiáltás ébresztett álmomból: „Kezd?dik az el?adás!”
Aztán kezdtek a nagyb?g?k brummogni, üstdobok dörögtek föl, trombiták harsantak, oboák mormolódtak.
És míg az oboa tisztán kitartotta a lá hangot, heged?k édes hangja szólalt meg.
Fölébredtem egészen: hátam mögött lógott a cseng?zsinór impozáns bojtja, hevesen megrántottam, mire a szobapincér azonnal megjelent.
”Mi a mennydörg?s mennyk?t jelentsen ez a konfúzus zenebona a szomszédban?” – kérdeztem magam is mennydörg?sen.
”Hát kegyelmed tán nem értesült róla, hogy albergónk össze van kötve a teatro páholyaival? Ez a tapétaajtó” – mutatott rá – „kis folyosóra nyílik, ahonnan ön, jó uram, egyenest a huszonhármas számú páholyba léphet.”
„Micsoda? Színház? Vendégpáholy?”
”Igen” – válaszolta készségesen a pincér -, „kis vendégpáholy, zöld tapétás, rácsos ablakú, közvetlenül a színpad mellett. Ha kegyelmed szíveskednék: ma a híres bécsi Mozart úr Don Giovanni cím? operáját adják el?, azon a nyelven, ahogyan ? írta, vagyis olaszul. A belépti díjat, egy tallért és nyolc fillért, hozzáadjuk majd a számlájához.”
Amikor utolsó szavai elhangzottak, én már nyitottam a páholy ajtaját, mert a m? címének hallatán tüstént kiléptem a tapétaajtón, ki a folyosóra, onnan be a páholyba.
A nyitány akkordjai meggy?ztek arról, hogy a zenekar kit?n?, hát a mesterm? igazi élvezetben fog részesíteni.
Elzúgott a Don Giovanni nyitánya, felgördült a függöny: Leporello köpönyegébe burkolózva, fagyottan és kedveszegetten megjelent a színen, sötét éjben, a pavilon el?tt, miként az isteni Amadeus megalkotta.
”Notte e giorno faticar…” – énekelte, de hamarost megjelent Don Juan, nyomában – köpönyegébe kapaszkodva – donna Anna.
Micsoda látvány, micsoda n?!
Magas, remekmív? alak, fenséges járás, és miféle képbe metszett fej, miféle álom-arc?
Egy perc: az id? meg sem h?kölhetett, és szívem szerelemre lobbant, soha ennyire nem!
Az els? szünetben megtudakoltam Madonnám nevét – Giulietta Padovana volt széphangzású neve -, a második szünetben már kopogtattam öltöz?je ajtaján, az el?adás után ismét kopogtattam, és kicsiny id? múlva már ajkát illatoztam, csókoltam.
Így kezd?dött.
Mindabból, mit eztán elmesélend? leszek, akkor és ott – álom Velencémben, álom-Giuliettámba, Giuletta-álomba szerelmesedve – nem tudhattam mindent.
Arról például, hogy Giulietta cavaliere Dapertutto b?vész és varázsló befolyása alatt él, csak kés?bb, évekkel kés?bb szereztem tudomást.
Hogyan tudhattam volna, hogy Dapertutto lovag pokolbéli gazdáinak parancsára lelkeket gy?jt a földi világból, mely lelkek aztán haláluk után az alvilágba kerülnek?
Hogyan tudhattam volna, hogy b?vbájoló hatalmánál fogva markában tartja Giuliettát, és ?t használja föl gonosz praktikáihoz, hogy Giuliettám az ? hatalmánál fogva csavarja el férfiak fejét, és adja át lelküket a lovagnak és pokolbéli urainak?
De ha tudtam is volna: mit meg nem tettem volna, hogy Giulietta szerelmét élvezhessem? Hisz szerelmes voltam, mint még életemben soha, szerelmes, mint férfi sosem volt még asszonyba mióta az ember kétágú lett.
Az elkövetkez? napok keserves kínokat hoztak: fogam csikorgattam a vágytól, bele?rültem a vágyba, de Giulietta mindig félresiklott a dönt? pillanatban. „Majd…” – mondta -, „majd ha bizonyítékát adod szerelmednek. Akkor tiéd leszek in carne ed ossa ed anima mia…”
– folytatódik –
