Hisz Költ? vagyok.
Persze, nem érdekelt soha a költészet maga, csak a költészet: szép az – igazán szép -, mikor az éji folyó tükrén csillognak az égi csillagok, de képzeljünk tudóst, aki ott vizsgálná a folyón a csillagok színképtípusát…
No, csak lenne vélekedésem tudósságáról.
Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.
Szép a csillag odafönt, az univerzum végtelen-kék mozivásznán; szép a csillag idelent, az éji folyó lassúdan gördül? hullámain: de a tudós csak az égi csillag tüzét vizsgálhatja, a Költ? meg mondjon szép metonímiát a folyón tükröz?d? csillagmiriádról.
Nem keverhetjük a dolgokat össze: a Tudós legyen tudós, a költ? legyen Költ?. És férfiak a férfiak, meg n?k a n?k.
Az illatos, drága, szép n?k.
Én – szerencsétlen – Költ? lettem.
Szerencsétlen mesterséghez folyamodtam.
Folyamodtam érettetek, hozzátok: Szerelem, Költészet!
Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa ?t oly dolgok elkövetését?l, melyeket fél megtenni. ?t olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. ? az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezen kív?l azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik.
Igy kivánja ? a szeretetet azért, hogy ne bántsák.
Hét esztend?s koromban anyám – néhai P?cze Borbála – visszahozott Budapestre, és beiratott az elemi iskola második osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két n?véremet.
A harmadikos olvasókönyvben érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevel?szüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.
Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.
Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem dönt?en hatott ett?l kezdve minden törekvésemre, végs? soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ? maga gondol, hogy Attilának hívják.
Most jönnek hozzám.
Most jönnek hozzám?
Ki vagy?
Ki kopogsz?
Ki vagy?
Én is: ki.
Vagyok.
Ki.
Aus.
Heraus mit uns: buta zsidók vagyunk, buta, terelhet? zsidók, fára feszíthet? messiások vagyunk mindahányan…
Most jöttek hozzám, igazán: jött a Nagy Lajos, abbahagytam, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.
És én is megyek: mennem kell a Gyömr?ihez: abbahagyom, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.
1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki.
Ödön jó volt hozzám, igazán jót akart nekem, de folyvást lelkiéletem körül ?döngött.
Mást ne mondjak: beíratott matrózinasnak, hadd er?södjem: így hát egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nev? vontatóg?zösein szolgáltam.
Akkor aztán sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát.
A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem el?z?leg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem.
Már megjelentek els? verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
Árva.
Egyszerre csak – lám, no lám – a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelez?nek alkalmazott megalakulásakor: referenciával – azt hiszem – szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm.
Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki: az OTI el?bb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal.
Bajok kezd?dtek – egyebek közt – a fogaimmal: szaporodott bennük az idegen anyag, mint szívemben a halál.
És nem m?ködött már a libidóm, vagy hát rosszul m?ködött.
Csak a szerelem maradt, libidó, potencia nem.
Impotencia, túl az ó potencián.
Kezdetét vette a lassú haldoklás, aminél szörny?bb nincs, nem lehet.
Szurkálni, óvni kezdtek a tudós orvosok, miközben írtak nekem a külvilágból, és én olvastam is, amikor tudtam. Válaszolni is próbáltam, csak oly sokszor rám tört a kett?s látás, és ilyenkor nem volt mindig világos, hogy a levélpapír-e, melyre írok, a levélpapír-e vagy a kórházi asztal? De még ha el is találtam olykor a papírt, írásom elcsúszott, a bal fels? sarokból levándorolt a mondat vége a jobb alsóba.
Bár el?bb jött volna ez a kett?s látás: bár akkor jött volna, amikor Juditot láttam az ágyban magam mellett alunni.
Juditból kett?t is elviseltem volna: de nékem a kórházi szoba jutott duplázva.
Hivatalomtól így hát megváltam: beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek.
Csak hát nem: nem, nem, nem!
Szerkeszt?je vagyok a SZÉP SZÓ cím? irodalmi és kritikai lapnak.
Szerkeszt?je vagyok a SZÉP SZÓ cím? irodalmi és kritikai lapnak?
Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is: egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem.
Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.
Értek a sajtó nyomdatechnikájához.
Tudok szabatosan fogalmazni.
Tudok szabatosan fogalmazni.
Nem középiskolás fokon.
– folytatódik Villonnal –
