Béla királyrul
Az Úr 1063. évének szeptember tizenegyedikéjén – pénteki nap volt – Béla, Mikhálnak unokája, Vazulnak (más vélekedések szerint Szár Lászlónak) az fia Dömösön helyet foglalt homokkőből faragott baldachinos trónján, eligazította fején a koronát, egyik kezébe vette az országalmát, másikba az jogart, aztán elrévedezett elmúlt negyvenhét évének alakulásán.
Az jó kerált súlyos gondok gyötörték.
Nem is olyan régen volt, hogy az Vata fia János tömegekkel Fejérvár mellett a Város falain kívül letanyázott, és a népek élén követelte a pogány vallás visszaállítását tőle.
Most meg, hejh! Henrik császár gyámjai el?készületeket tettek az Németföldre menekült Salamon igényeinek támogatására.
Béla megelőzte a támadást, és elküldte seregeit Nyugat felé, de a szerencse nem kedvezett néki.
Itt tart gondolataiban a jó király, amikor hallja, hogy a homokkő trónus kőbaldachinja recsegni kezd: a király fölnéz, és látja, hogy repedés keletkezett azon a kőbaldachinon. Rossz érzés fogja el, részben a repedés, részben az ausztriai kudarc miatt, másfelé tereli hát gondolatait. Mert Béla nem csüggedt, sem most, hanem fokozott buzgalommal folytatta előkészületeit, sem akkor, mikor reménye sem volt arra, hogy valaha a homokkőből faragott trónra üljön.
Akkor sem csüggedt, amikor testvéreivel – Endrével és Leventével – Lengyelországba kellett menekülnie, mert Péter herceg utat akarván magának nyitni a magyar trónra, a három herceg élete ellen tört. István meg, a nagy király, nem tudta megvédeni sem Vazult, az atyjukat, sem őket magukat.
Menekülni kényszerültek hát.
Újabb sikkantással újabb repedés támad a trónus k?baldachinján.
”Előbb Csehországba menekültünk, hol ott Ulrik herceg udvarában igen szíves fogadtatásban részesültünk.” – gondolja Béla király, és fittyet hány a sikongó repegetésnek. – „Ott, a cseh udvarban találkoztunk Miciszlavval, a bujdokló lengyel fejedelemmel, ki visszaszerezvén trónját, magával vitt minket is.”
Nagy szolgálatokat tett Béla a pomerániak ellen viselt háborúban Miciszlávnak, el is nyerte a fejedelem lányának, Richezának kezét. Mindez azonban csak arra kellett Bélának, hogy közelebb és közelebb kerüljön a vágyott magyar trónhoz, melyen rövid változások alatt ült Péter dózse fia is, Aba Sámuel is.
Mégis, előbb Endre bátyja térhetett vissza a magyar trónra, mely most „reccs” hangot hallat éppen.
Endre nem feledte el őt: visszahívta az országba, átengedte neki az ország harmadrészét és – neki magának fia nem lévén – az örökösödésre is kilátást nyitott.
”És a Henrik császár ellen viselt háborúkban igazi hercegként jeleskedtem: hej, Búvár Kund, hej Vértes-hegység!” – álmodozik Béla király. (Reccs-reccs-reccs…)
És mindezeket még azzal is tetőzte, hogy visszaszerezte az ország déli részeit, melyek a közelebbi zavarok alatt részint a horvát fejedelem kezeibe, részint görög felsőbbség alá jutottak.
Közben Endrének fia született, és bármennyire fájt is, Béla nem ellenezte, hogy apja Salamont már hét éves korában megkoronáztassa.
”Gazok, ellenségeim azonban elhitették Endrével, hogy én a korona után áhítozom.” (Reccs-ropp…)
Akkor aztán megint Lengyelországba kellett menekülnie, hiába a korona és kard nevezetes legendája. Felesége testvére, Boleszláv sógor segítette végül haza Béla királyt, ezt, ki fölött most véglegesen eltörik a homokkő-baldachin, a nehezen megszerzett trónus baldachinja, és hatalmas robajjal a Királyra d?l.
Béla fulladozik a k?rengeteg alatt, koponyáján hatalmas seb éktelenedik; a király haldoklik a trón romjai alatt.
„Az mi Urunk, ős-tenünk boszirkálja meg!” – gondolja utolsó gondolatával Vazul fia Béla király. – „Hát erre a trónra vágytam oly nagyon?”
Az általa alapított szekszárdi apátságban temették el Béla királyt, kit a nehezen megszerzett trón agyoncsapott.
*** **** ****
Nagyalaki Béla
Vándorszínész korában Nagyalaki…
Ó, bocsánat, ráfutott a kezem erre a fordulatra, pedig ezt Más írta, és egészen Másvalakinek az egészen más Története.
Tény azonban, hogy Nagyalaki Béla – kit pályatársai gyakran „nagyalakítású”-nak híttak – valamikor a Tájszínházak korában bizony vándorszínész is volt. És itt-ott az Els? Béla, a színészkirály néven is hívták ?t.
Semmi kétség: Nagyalaki a Tájszínház színészeként jeles alakításokkal örvendeztette meg a néz?k szemét-fülét-lelkét, de soha olyannal, mint 19… nagyszombatján K… község kultúrházában.
A Tájszínháztól ezen a zarándokhelyen passiójátékot rendeltek; zenéset, látványosat, lélekbe markolót.
Tisztességes színpadja volt annak a k…-i kultúrotthonnak; tágas, mély, nagynyílású, még zenekari árok is volt szabva elé, hát igazán káprázatos el?adást tervezett a Tájszínház, és – persze! – Jézus Krisztus szerepét Nagyalaki Bélára bízták.
A passiójáték legmegrázóbb jelenetét Krisztus urunk kereszthalála jelentette.
Hatalmas keresztet állítottak a színpadra (felleges, jeruzsálemi égbolt alatt, a Golgotán állt a kereszt); statiszták állták körbe jeruzsálemi parasztoknak, kézm?veseknek öltözve, római légionisták szögezték keresztre Nagyalakit, és a zenekar gyászos dallamba kezdett, miközben a nagy színész haldoklott a kereszten.
S miközben a nagy színész haldoklott a kereszten, maga a kereszt is haldoklásba fogott: megremegett el?bb finoman, aztán durvábban, tartókötelei megereszkedtek, aztán pattanó hangokat hallatva szakadtak.
A statisztéria (parasztok, kézm?vesek, légionisták) hamar fölfogták a készül? veszedelmet, és menekül?re fogták.
Kisvártatva a zenekar is föladta: karmesterestül menekülésbe kezdtek ?k is; dermedt csönd állt be a k…-i kultúrház színháztermében, és ebben a dermedt csöndben d?lt el?re a kereszt, a rászögezett, rákötözött Nagyalakival, aki a néma csöndbe kiáltotta tisztán hallhatóan élete legnagyobb monológját: „A kurva anyját! Led?lök…!”
És l?n.
Bele a zenekari árokba; egyes darabjai a nagy keresztnek a menekül? közönség soraiba…
Az 19… év nagyszombatján a k…-i kultúrházban elmaradt a dics?séges föltámadás…
