Levelet írni nem szokás már,
De elvetem a divatot,
És megteszem, – legyen mókás bár, –
Hogy írott és nem nyomtatott.
Nevetsz talán a buta libán?
Gúnyolhatod jellemhibám.
De remélem, hogy van szíved,
Mi puszta heccb?l nem tesz ilyet.
Ha lehetne, nem írnék, tudod,
De így, hogy nem jössz, messze vagy;
Várom, de nem hallhatom szavad.
Nem elég, mi nekem jutott!
Csak pár szó és halk visszhangja…
Szívem nyugton mégsem hagyja.
Miért jöttél? Nem hívott senki.
Nyugodt, csendes életemben
Muszáj volt neked megjelenni
És felforgatni teljesen?!
Tovább keresve, mást szeretve
Élnék, ahogy a sors rendelte:
Tanulás, munka, majd család –
Nem efféle álmodozás!
Lehettem volna másé, máskor,
De nekem te kellesz egyedül.
Ezt tudtam már itt, legbelül.
Te, csak Te! – felismerlek bárhol:
Ismertem arcodat régen,
S ábrándképed is belém égett.
Ha egyedül voltam, láttalak,
– Nem mondhatod, hogy véletlen. –
Ott vagy Te most is, a fák alatt,
Ablakom tükrén. Képzelem:
Melletted fekszem minden éjen,
S hozzám bújsz, én csókod kérem,
Aztán.. tudod.. Sz’al mi ketten…
És nem szégyellném, mit tettem.
Nem értem magam, bár nem bánom,
Csak szokatlan, furcsa dolog.
Dermedt szívem vadul dobog
Ahogy életre kelt egy álom.
Miért jöttél? Mondd: mert szeretsz…
S nem, hogy fájjon, ha vége lesz.
Legalább Te tudd, mi kell t?lem,
Hisz én bizonytalan vagyok.
Talán csak vérem szól bel?lem,
Mert tombolnak a hormonok…
Szerelmem oka csak magányom?
Meglehet, rád csak ezért vágyom.
Nem tudom.. nem értek semmit.
Ezért kérlek Téged: Segíts!
Vigyázz rám, vedd kezedbe lelkem
S óvd. Szeress! Már csak rajtad áll
Boldogságom, vagy a magány
Lesz társam – mi gyötör majd engem.
Félek, mégis reménykedem.
Búcsúzom. Várlak, Kedvesem.
