Kocsis Irma már rég elfeledte, hogy cukros. Ezért nagyon boldog volt, mikor kihalászta a dobostortát a kukából. Igaz, lapos volt a szalaggal átkötött díszcsomag, mert valaki ráülhetett a villamoson; – talán azért is került ide a méltatlan társaságba. De jobban örült neki, mintha egy kisméretű csirkemell lett volna benne. A nénike már babakora óta édesszájú volt, de mióta az utcáról étkezett, nem igen volt szerencséje ínyenc falatokban. Nagyon unta már az olasz pizzát, meg az amerikai gyorsmoslék gyár termékeit. Még aztán, hogy éhen ne vesszen, még azért is rengeteget kellett talpalnia. Na azért nem kell arra gondolni, hogy Irma néni hajléktalan volt. A mosókonyhányi otthont, ahová minden este hazatérhetett, és kulcsra zárhatta az ajtaját, még az édesapja hagyta rá örökbe; — meg azt a mondást is, hogy a rendszeres testmozgás és a spártai életmód, a hosszú élet titka. Ő maga szegény nem tudta bizonyítani igazát, mert negyvennégy telén agyonlőtték a nemzetvédők, mint katonaszökevényt. De azért ha ma látná a lányát, meg lehetne elégedve a spártai életmódjával.
Kocsis néni úgy kezdte a napját, hogy megmosdott a csapnál, az egészséges tiszta hidegvízzel. A melegvizes már harminc éve nem is csöpögött, mióta a házat lebontásra ítélték. Aztán rá egy évre a villanyt is kikapcsolták, mert a szigetelés szétrohadt a falban. Agyon is vágott négy patkányt, és egy vadászgörényt, akik a falhoz értek. Pedig ők se fizettek számlát. A lakók közül senki sem reklamált, csak egy idős zongoratanárnő, aki az egyik patkányban felismerni vélte az elveszett cirmosát. Hogy a görény hogy került a házba, senki sem tudta.
— Lehet, hogy az mégis a tanárnő macskája lehetett?
Mielőtt Irma néni reggelizni indult, mindig az utcai ruháját vette fel, s így semmiben sem különbözött egy átlagos, hasonlókorú hölgytől, legfeljebb abban, hogy a válláról egy előkelő divatszalon reklámzsákja csüngött. A Kelenföldi pályaudvaron aztán elfogyasztott egy fél zsemlét; néha kettőt is, ha még nem lakott jól. Aztán megivott egy langyos kávét, hidegkólát, vagy éppen narancslét. Ahogy éppen megkívánta; — meg, hogy mikor rámolta le a papírpoharakat a konyhalány.
Reggeli után szép komótosan elindult a Nyugati felé, hogy odaérjen ebédre. Addig is sok eledelt találhat a szeméttárolókban, amihez nem kell hűtőszekrény. A Vásárcsarnokba még beugrott Zajcsek Bözsihez egy kis gyümölcsért, ami közt volt még néha teljesen egészséges is. A kenyérre, amit odahaza tartogatott rossz idő esetére, mindig tudott egy kis zsírt kenni, mert szerdánként kapott a bögréjébe egy-két kanállal Kohlbauer hentestől.
Mire kiért a Nyugatiig, legtöbbször már megtelt az előkelő válltáska — hiába is szégyenkezett — a kukából mentett ennivalóval. Addigra már éppen ebédidő volt.
Irma néni általában a Jászai Mari tér közelében étkezett, egy finom állóbüfében. Ott majd mindig vegyes húst evett, vegyes salátával. De ha csak Jolika, a kisegítőlány volt ott a főnökasszony helyett, akkor ehetett egy igazi nagyadag főzeléket, feltéttel. Ebéd után, ha jó idő volt, a néni kiült néha egy padra, hadd süsse a langyos nap. — Az sem került pénzbe.
Utóbbi időben egyre gyakrabban foglalkoztatta a jövője. — Mi lesz vele, ha megöregszik?
Már a gyaloglást sem bírja úgy, mint hetvenéves korában. Most már nyolcvan is elmúlt, s bizony kifárad, míg kiér a Nyugatiig. Mi lesz vele, ha már nem tudja a mindennapi kenyerét sem megkeresni? Ahogy így sopánkodott, hirtelen, mint egy áldott villám, eszébe jutott egy életmentő ötlet. Ezt rögtön közölnie kell a Béres Lacival — gondolta. Hiszen ő a szociális előadó a hivatalban, akihez ő is tartozik. Ráadásul a Béres, még valami környezetvédő társaságnak is a tagja, akik idén főképp a barna ásóbékát, meg a borzas görényt mentik. Még egy újságban is olvasott róla.
Irma néninek szerencséje volt, mert az ügyintéző egyedül volt az irodájában.
Nem, nem, ő nem kér semmit — szabadkozott a néni, miközben helyet foglalt a hivatalnokkal szemben. Hiszen neki mindene megvan. Azt is tudja, hogy nehéz manapság az élet. Nemrég olvasta, hogy télen nem csak a hajléktalanok fagynak meg a szabadban, hanem sok öreg is otthon egymagában. Csak az nem olyan feltűnő. Azért is jött most ide, mert hát őfelette is elszállnak az évek. Éppen ezért kéri Béres urat, hogy vegye fel őt is a védett állatok listájára. Akkor már nem félne az öregségtől.
Az előadó majdnem lefordult a székről, mikor a néni előadta a kérését. Ilyet még nem hallott!
Aztán erőt vett magán, hogy kitaláljon valami értelmes, elfogadható választ. Nem akarta kiábrándítani a szegény asszonyt, hiszen már régóta ismerte. — Tényleg, Kocsis néni sose kért semmi támogatást. Ezért minden mellébeszélés nélkül, elmondta az idevaló rendelkezéseket.
— Sajnos, Irma néni, a védett állatok közé csak a ritka, kihalófélben lévő példányokat lehet felvenni. Ezért, a törvény szerint ezt nem tehetjük meg, mert sokan tetszenek lenni ebből a fajtából. — Majd Béres zavartan felállt és a fali csapnál megtöltötte a kancsót.
Mivel a néni nem kért a felkínált vízből, az előadó ivott egy nagypohárral, és közelebb hajolt az idős asszonyhoz.
— A szó köztünk maradjon Irma néni, azért én is remélem, hogy a homo sapiens is felkerül egyszer arra a bizonyos vörös listára. Ugyanis tetszik tudni, tegnapelőtt megszületett az első fiam.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.26. @ 15:49 :: kisslaki
