Leírható volna szép szavakkal, de miért is kellene azzal, ha mindaz, ami azokban a napokban történt, nem volt jó, sem szép, sem kellemes. Az utolsó napok fájdalmai mélyebb nyomokat hagytak arcán, mint melyek szántották azt egész életében.
Nem szólt már, mert fájt a szó és fájt a hang. A folyamatos mozgatás sem segített sokat, főleg, mert fájt a mozdulat. Kellett viszont, hiszen a testét borító kelések, felfekvések egyre nagyobb felületeken hatalmasodtak el. Maga a mozgatás és a sebek ápolása is fájdalommal járt és még ott volt az a szörnyű viszketés. Véresre vakarta az orrát. Bementek hozzá és minden véres volt körülötte; a keze, az arca, a párna és minden, ahová csak nyúlt.
Megbeszélték vele, hogy lekötik a kezét, így majd nem tudja elérni a sebét, de ez a seb erőt adott neki, hiszen addig csavargatta, tekergette a székhez erősített kötszert, amíg ki nem szabadította magát és akkor újra; véres kéz, arc, párna…
Aztán már enni és inni sem akart. Azt mondta, hagyják őt pihenni, mert pár perce jött haza a folyóról, ahol egész nap úszkált, mert egy medve lejött a hegyről és ott őrködött a parton, nem mert kijönni a vízből. Persze, jól esett neki a fürdőzés különben is.
Erről a napról mesélt reggel, kilencven felett, alig negyven kilóval.
Pár nap leírhatatlant követően indult el porrá és senki nem kérdezte meg, hogy merre megy. Mindenki tudta, bárhová és bármerre is, a lehető legjobb utakon halad. Az sem számít, ha csak a nagy semmi felé, mert a lényeg, hogy fizikai fájdalmait a képzeletbeli nagykapu előtt már levetette.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.05. @ 09:44 :: Kőmüves Klára
