I.
Volt otthonuk, volt tervük, szép szám, nem kevés.
Voltak elképzeléseik és voltak álmaik.
Akadtak köztük kislányok és kócos kisfiúk,
bennük játék katonákkal lejátszott háborúk…
és voltak újszülöttek is, meg büszke nagymamák,
ölükben kicsinyke vérük óvni vágyó nagypapák.
Holnapoktól rettegő szemek fénye mind kihunyt,
míg terelte őket hömpölygő tömeg;
senki sem váltott, de mindenki kapott jegyet.
Ördögvagonba mind, kivel Isten számolt, de ember osztott,
mivoltjaikban fosztott testek lakói füstköntösükben szálltak égbe
és ott maradtak mind a tájra ülve, de nem tudtak segíteni…
II.
Mi lehet a gyerekkel? Fél egyedül.
A szentem most múlt hat, alig…
mindig velem aludt,
csak bírja még ki hajnalig!
Akkor majd jönnek és
elindulunk haza…
Pszt!
Hallottad?
Valaki üvölt;
ANYA!
III.
Hány ember szaladt körbe meztelen?
Hányba rúgtak? Hány remélt?
Hány hitte azt, hogy álom az,
hány dörzsölhette véresre szemét?
Mennyit ért a lélegzet?
Kinek nem volt pénze rá?
Milyen titkok értek életet?
Ki kire licitált, hogy
ránézésre, ki bírja majd tovább a gázt,
ki ismerte mindig csak az ördögét
és soha nem látott anyát?
Milyen ember az, ki úgy tartotta magát,
rendelésre ölt, ha kellett s, ha sorsa kérte,
magára sírt egy gyászruhát?
IV.
Hányan maradtak még, akikben
elvetélt a szív s ütemre kattogója gép?
Hányan nyújtanák kezüket, ha ölni kéne újra?
Ki hozná vissza minden kínját,
gyötrelmét a múltnak?
V.
Fáj,
de vannak…
sokan cipelnek véres madzagot;
nekik nincs köldökük,
földön élő ördögök azok!
Legutóbbi módosítás: 2010.04.27. @ 05:39 :: Kőmüves Klára
