Rátok nézek és összefolynak bennem az arcok,
vonásaitokból végeláthatatlan utcát bütykölök,
ti mind a járda szélén álltok, én mielőtt útnak indulok;
elsőként anyámra gondolok.
Anyámra, a csodára, aki létével szégyenít meg minden csillagot,
ő, mint napkeleti bölcsek vezérlő égi fénye,
mindig engem vezetett és már mindig csak nekem ragyog;
hálával tartozom hát minden nagyszülőnek,
aki nekem anyát, apát adott!
Vonásokból, szavakból bütykölt utcám nevét
tanáraimtól csentem el, a neve Örökre utca lesz,
mert ők éppen úgy, mint gyermekkorom sérülései – feledhetetlenek.
Mennyire fájtak, mennyire égtek horzsolásaim,
s az idő büszkeségjelekké szelídítette őket,
hisz minden bús tapasztalás az élet rendszerének
értésében erősít, segít nekem,
s ha nem is éppen ezen szavakkal,
de ennek lényegét, tanáraim tanították velem.
Örökre utcám főterén most ti néztek rám, barátaim,
a végeláthatatlanokba hogyha lépek, velem jönnek
majd az álmaink; Tudjátok, amiket megbeszéltünk,
ha búcsút veszünk iskolánktól, merre sétáljunk tovább…
Persze jól tudom, majd ki merre lát, az arra megy,
de nekem nagyon fontos lenne,
hogy sokszor lehessek még együtt veletek.
Ne feledjétek, habár az életben sok ajtó zárva lesz,
mindegyik zár kulcsa ott van bennetek!
Legutóbbi módosítás: 2010.04.22. @ 07:14 :: Kőmüves Klára
