Ma már nem lehet pontosan tudni, oly elmosódottá vált minden, hogy valóban egy gyermekkori emlék vagy csupán egy gyermekkori álom emléke – de ma is élő. Klasszikus nagyvárosi körfolyosós bérház egyik lakása a helyszín. Szép, szecessziós, ódonnak tűnő, a Magyar Ede által tervezett Schäffer-palota.
Pontosan annyira ködös-homályos az emlék, mint fáradt, rövidlátó szemekkel nézni – a sűrű füstön át – ismerős, ám mégis a hajnalba távolodó arcokat. Az álom egyszereplős, három-négyéves forma kisgyermek nyit be a sokablakos, mégis mindig kissé homályos nagy sarki szobába. Észak-keleti fekvése miatt csak nyári korareggeleken sütött be ide a nap valamelyest, így a hatalmas ablakokra valóban szükség volt. Szerette lopva megsimítani a kiugrót a szoba többi részétől elválasztó kézzel horgolt függönyt. Szeretett játszani a frissen mosottan is kissé porszagú, az évektől megsárgult ekrü függönnyel, különösen hosszú rojtjaival. Számos emléke fűződik ehhez a lakáshoz, házhoz, de ennyire bevésődött, ugyanakkor álomszerű egy sem. Kapaszkodik belé a kép, a tapintás, az illat – minden egyes fényben fürdő porszem. Melegsárga árnyalat minden színen, csodálkozó kíváncsiság, egy kis szorongás, ugyanakkor puha biztonságérzet. Nem volt szokás egymás szobájába még bekopogni sem, ha az illető nem tartózkodott teljes biztonsággal otthon, nemhogy benyitni. A sokgenerációs együttélés íratlan, szigorú, de mégis tökéletesen nyilvánvaló szabályai. Ezért az izgalom, a szorongás, a normaszegés gyermeki-ártatlan kalandja.
Valaha úgy ragaszkodott a helyhez, mint egy macska, akárcsak tárgyakhoz, emberekhez. Azóta a hetedik helyen lakik már – olyan ez, mint valami próbatétel, átok vagy vezeklés –, egyre kevesebb tárggyal költözik tovább, és kevesebb már az ember is, abból az időből. Sokasodnak az emlékek és fogyatkoznak a tárgyak.
Legutoljára akkor járt ott, amikor két nap alatt rohamtempóban lezavarták a költözést. Ez is egy volt a rendszerváltás korának kényszer-mozdulásai közül. Mindenki tüsténkedett, a feladatára koncentrálva sürgött-forgott. Csak épp egymás szemébe nem mertek nézni, ne lássák a kérdést – mi lesz ezután, lehet bármi is, ami életnek nevezhető? A második nap, késő délután a fiatalok fociztak az egybenyitott hatalmas szobákban, látszat felszabadultságban, vihogva-nyihogva, nehogy a könnyeik kibuggyanjanak. Önfeledt siratódal.
Az új helyen megpróbálták létrehozni az igazi, az elveszett miniatűr mását. Bezsúfolni a nagy régi bútorokat, a rengeteg apró tárgyat, a könyveket, még a csillárt is, amely valaha a négy és feles belmagassághoz volt méretezve. Szánalmas utánzat lett. És utánzat azóta minden, amit megéltek, amit megélt. Sokáig tartott, amíg rájött, miért érzi magát mindenhol idegennek. Minden városban, lakásban, minden helyzetben. Az elveszett édennek nem a fizikális valósága a hiány, hanem a gyermekkor köddé váló, messze álomszerűsége.
Kérdés azóta minden. A ragaszkodás, a biztonság, a birtoklás értéke és értéktelensége. Beivódott reflexekkel rakosgat, gyűjtöget, vigyáz tárgyakat, legyen az könyv, egy jegyzetpapír fontos idézettel, hajtincs, majd százéves, nem különösebben értékes nyaklánc, csorbult üvegpohár vagy öreg rézmozsár. A tárgyak vajon maguk hordozzák-e azt a megfoghatatlan, személyes értéket, hogy valaha volt vérrokonaink birtokolták őket, vagy mi aggatjuk rájuk, az elveszett biztonságot keresve? Evidens persze a válasz. Mégis nehéz. Nehéz szembenézni az örök bizonytalannal, az élettel.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.12. @ 10:00 :: Kovács Ágnes