Arra az idegesítő sírásra ébredt, mint már két napja mindig. Néhány óra és újra a követelőzés. Ösztönös hajnali mozdulatokkal simítja a homlokát, öleli, kínálja, ringatja. El kellene már indulni. Hajnalodik. Nem akart éjszaka menni, mit mondana? Miért megy gyerekkel éjjel a Neretvára. Bár egy halott már akármit megtehet. Jó lesz így nappal. Kisebb a feltűnés, majd azt mondja, friss hideg víz kell a vérfoltos ruhák mosásához. Ha egyáltalán kérdeznek valamit. Azóta senki nem áll vele szóba, még az asszonyok sem. Ő nem akasztotta fel magát, mint sokan, akik nem tudták titkolni, mi történt velük. Pedig a faluból mindenkivel megtették. Az anyjával is, de annak nem maradt látható nyoma.
Bárcsak működnének a murvaőrlők, elnyomnák a gyereksírást. Az is lehet, hogy ő is ordítani fog. Hogy megnyugodott a kis béka, amint bebugyolálta, úgy, hogy az arcát se kelljen látnia. A nagyfiai még aludtak, tekintetével csókolta arcon őket. Már csak így lehet. Szinte felnőttek. Az apjuk biztosan hoz nekik puskát is, ha egyszer hazatér. Belőlük is ez lesz? Más anyjának meggyalázója?
Ferida lassan ért a türkiz csillogású folyóhoz, nehezen járt még. Ez volt az eddigi legnehezebb szülése. Majd két nap vajúdás, utána az örömtelen megkönnyebbülés. A lélek súlyát cipeli. Vakon botorkál a hófehér szúrós kavicsokon, amelyek visszaverik az éles fényt a szemébe. Csak történne valami. Valaki állítsa meg, akár egy csetnik és lője agyon, mit bánja már. Vagy mondaná valaki, hogy ne tegye.
De erre még a megyugorjei Szűz sem jár csillagkoronával, ezüstös szürke ruhában. Ő az istenére bízta a fiát és megbocsátott. A pápa is azt üzente ide, fogadjátok el az ellenség testét, legyen az erőszakból a szeretet és befogadás aktusa. Csak épp ez a világ nem a szeretet elvén működik, nem volt ez tán soha így. Istenem sincs már. A pogány Médeia jobban értené ezt. Megétetni az átkozottal a saját vérét. Az én testem öklendezte a világra, hatalmamban áll visszavenni az életét. Sírni kellene, hangosan jajgatni, mint Jochebed – így képzelte legalábbis -, mikor a folyóra bízta a kosarat. Ő az életért könnyezett. Ferida szeméből a gyűlölet és a halál könnyei hullottak.
Megoldotta a kendőt, amellyel a poronty a testére volt erősítve. Begázolt a kavicsokon a türkiz folyóba, addig, hogy még elbírja a sodrást. Vigye a halál, vigye a víz, vigye a fájást, vigye a vért. Aggódva nézett a kis csomag után, amely hol elmerült, hol felbukkant, aszerint ahogy a víz játszott vele. Sötét tekintettel vigyázta, hátha nem ütődik a nagyobb sziklákhoz, hisz nincs, ami védje. Visszafelé még hosszabb volt az árnyakkal teli út, káprázott a szeme is a sok csillogástól. Az anyja állt a ház előtt, homlokához tartva a kezét ellenzőül.
– Hát az? Hol van? – kérdezte.
– Beleesett a folyóba.
– Mi lesz most?
– Semmi. Élek.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.24. @ 10:45 :: Kovács Ágnes