Az Igazi Férfit utolérte a végzet. Amint az lenni szokott, váratlanul. De a klasszikus IF – hangos büfik, sejtelmes pihék, megmentem a világot és téged is, anya – méltósággal viseli, őszintén, szabadon, ugyanakkor visszafogottan.
Zsófi életünk része a bölcsőde óta. Tejfölszőke bűbáj, és csak annyira nőcis, hogy nem túl. A rózsaszínt talán túlságosan kedveli, de ilyen korban még megbocsátható – szabálytalan anyuka szerint is. Megnyugtatóan egészséges az eltérés hozzám képest. IF pszichéje rendben van tehát, nem anya-mintára talál kedvest. Zsófi egyébként belopta magát a szívembe: olvas. Baba és plüss pónik helyett könyveket hoz az oviba. Nos, legyen… áldásom rá.
Az úgy kezdődött… pontosabban úgy értesültem a dologról, hogy egyik este elhangzott a mondtat: Zsófinak virágot kell vinnünk holnap, mert születésnapja van… vagy volt… vagy lesz. Hm… nem januárban? Mintha az rémlene… De sebaj, legyen. Kidolgoztam az óvoda megközelítésére a B-tervet, hogy útba tudjuk ejteni a piacot, ahol megvesszük a virágot. Csak és kizárólag fehéret, mert Zsófi azt szereti! Újabb rejtett piros pont neki, hogy nem vörös rózsát akar. Reggelre elszállt a szülinap ürügy, egyre homályosabb lett a történet, előkerültek a nőnap, illetve névnap variációk. Megrendültem, mikor felfogtam: ez kérem komoly ügy, szerelem vagy mi. IF rendkívül feszült volt aznap reggel, szótlan szófogadás (!), minden jó, csak haladjunk. Néha büszke mosoly villant meg a szemeiben. Szedd össze magad, kivételesen ne felejtsd otthon se a szemüveged, se a telefonod és lehetőleg ne maradjon fogkrémes egyikünk haja sem. Erőltetett menet a piacig. Közben lihegve kérem a sorsot, legyen fehér virág, legyen fehér virág, mert C-terv nincs… jajj… És van fehér virág! Vödrökben áll a temérdek illatos jácint. Diszkréten kérek egy csokorral, de legnagyobb megdöbbenésemre, az egyébként „titkok őre” fedőnevű IF, világgá kürtöli, hogy kinek lesz a virág és hová visszük. Osztatlan siker. Anyai kebel dagad a büszkeségtől.
Mindjárt… mindjárt…, mindketten kapkodunk össze-vissza az átöltözéssel. Esetlenül súgom a fülébe, hogy hát izé… talán kérhetne egy puszit a virágért cserébe. Le lettem torkolva, igazán megjegyezhetném, hogy utálja, ha csókolgatják. Ennyit erről. Többé nem szólok bele. Az a gyanúm, pár év és az ellenkezőjét kell szorgalmaznom. Addig is jól van ez így, nem kell fűvel, fával puszilkodni. Jöhet bármilyen Zsófi, mégiscsak anyja fia. Még.
Nos, aznap én sem kaptam puszit, úgy rohant be a virággal a szobába, mintha ott se lennék. Nézek utána büszkén mosolyogva, óvó nénivel váltva cinkos pillantást. Megtörtént. Mindkettőnek fülig ér a szája. Zsófi röpköd a boldogságtól, Dávidnak csillog a szeme. Szokatlanul könnyed léptekkel indulok munkába, út közben felhívok minden fontos személyt, és gátlástalanul elpletykálok mindent a legapróbb részletekig. Muszáj. Szétfeszít a büszkeség és a boldogság.
Délután is egymás mellett találom őket. Zsófi könyvet lapozgat, Dávid valami figurákkal játszva megmenti a világot. Nem szólnak egymáshoz, de nyilvánvalóan vannak együtt. Az együtt legmélyebb értelmében. Tökéletes harmónia. Tanulom tőlük a tiszta csendes boldogságot, amelyhez az is elég, ha egy légtérben lehetünk szerelmünkkel.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.13. @ 10:51 :: Kovács Ágnes