Markovics Radmila : A lélek beszéde

Nyomtatás

Hetente egyszer vagy kétszer Dani unokámmal megyünk Verbászra, ahol arcáról a bakteriális fertőzés által keletkezett hólyagocskákat égetik le.

      Húsvét előtt pár nappal volt időpontunk. Én vittem Danikámat a kórházba, mert az anyja, apja dolgozott.

      Odafelé nem igen beszélgettünk, hagytam a gyereket pihenni, fáradt és álmos volt. Amikor megérkeztünk, tíz perc sem telt el, és bemehettünk az orvosnőhöz.

      Igazán kedves doktornő kezeli az unokám arcát. Leültette őt az ágyra, és szerintem folyékony azottal kezdte sütögetni a homlokán levő apró dudorokat. Ott álltam az ágy mellett és láttam, amint Danika arca sápadni kezdett, összeszorult a szája, görcsösen szorította az ágy szélét, teste megfeszült, mint az íj. Tekintetünk találkozott, azt akartam mondani: „tarts ki kisfiam, mindjárt vége lesz”. Éreztem tekintetében a panaszt, és tudtomra adta: „nagyon fáj, mamám”.

      Ekkor a doktornő szólalt meg:

      — Tudom, ez fájdalmas, az aprókat sokkal nehezebb eltüntetni, mint a nagyobbakat. Elégedetlen vagy, az eredménnyel? Én is, de ahhoz képest, amikor elkezdtük, van haladás.

      — Elégedetlen vagyok — mondta Danika halkan.

     — Mára elég lesz! Az ünnepek utáni csütörtökön vagy pénteken jöjjenek ismét — utasított bennünket a doktornő.

      Elköszöntünk és kimentünk a rendelőből.

      Meredek lépcsőkön haladtunk lefelé. Danika megfogta a karomat.

      — Vigyázz, mamám, le ne ess!

      Ugyan már, velem törődik, neki meg fájdalmai vannak.

      — Fáj még mindig, kisfiam?

      — Fáj.

      — Tudom gyerekem, de majd lassan csökken a fájdalom.

      Kiértünk az épületből, ahol a fűben apró pici vadvirágok nyíltak, a szirmaik a kamillára emlékeztetnek.

      Lehajolt Danika, szótlanul letépett egy szálat. Szeretetet sugárzó lényével nyújtotta nekem, majd kétrét görnyedt, hogy puszit nyomhasson az arcomra, és szó nélkül, gyengéden a kezembe helyezte a fehér virágszálat.

      Fogtam a vadvirágot, felcsillant a szemem, betűztem a kabátom gomblyukába. Én sem szóltam semmit.

      Egymásra néztünk mosolyogva. Danika megfogta a kezemet, és vezetett a parkoló felé.