a költészet napján
Száraz szótlanságba mártózott a kék ég,
Higgad a tél lebenyén a hűvös napnyugta,
Szendergő arculatot ölt az ösvény,
Ember: látod? Ismét magadra vagy…
Zsebretett utakon, fák öléből kimozdul,
Az időtlenséggé zavarodó vén idő.
Fehér haján, rét hótakaróján,
Szürke trabantban döcögő férfi jön.
Szúrós parázs szemekkel álldogál a tájban,
Kinézne e hirtelen világból.
Keresgél és hallgat tétova magányban.
Arcélén fennakadt az ősz.
Búcsút int a rejtett ösvény.
Kiszárad a szélből a szusz.
Ő mély-meleg olvadásba bámul.
Szerelmet hagy maga mögött.
Tavasz-karú messzi langyot érez,
Szürke kabátján megborzong a gallér.
Ecsetbe zárná most ezt az egészet,
Ám mégis inkább tovadöcög.
Nem tépték ki a fák az éjet.
Nem rínak üresen a fészkek.
Nincsenek már nyomok az ösvényen,
Csak szárnyas lelkem tovább bolyong.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.11. @ 09:00 :: Marthi Anna
