‘És tudjuk a szerelmet és a boldogságot,
amikor a belső kékség összekapaszkodik
a nagy felső kékséggel.
Szinte közöny, de legfensőbb szerelem.’
Petz György
Homlokod hegycsúcsán kapaszkodom,
lefelé húznak lélekörvények.
Onnan lépek írisz-topánban
– pille játék kötényruhám –
egy olyan kékbe, mit nefelejccsel
szórtak tele tündérleányok.
Égbe fel tekinteted kapuján!
Ha fürdeni vágyik a lelkem,
rám ragyognak sugarai e tájnak,
örök-létemet is e két tóban rejted:
Amelie módra hull könnycsepp
tavadba kis életem…
Bár érezném kezed érintését,
nem tehetem, hát megérted ezt.
A robbanó tudat vasútja kattog…
vágyam eltaposva fekszik:
testtelen testem sínek elé vetem.
Milyen is az,
mikor két ujjbegy összeérve,
a világgömböt kocka módra pörgeti az égre,
és sejtenként szippant be e mágnes-agy:
az univerzum?
áramának milliárdja belehúz
egy fekete lyukba, ez lenne új honunk,
csak érzések vannak, nincs már gondolat.
Marad a tér, az idő sehol!
Létünk sorstalan.
Fehér törpém, Te isten arcú gyermek!
Női mivoltom lett fénnyé
tükör-szobádban:
megpillantám magammagam!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Marthi Anna
