Nagy Horváth Ilona : Hallgatott akkor…

 

Nem születtem zsidónak,

cigánynak,

de az én fiam

épp olyan kisgyerek,

mint kinek a skorbuttól vérzett

az ínye,

és ha nem látta senki,

loppal bogarat

evett.

 

Horpadt volt akkor az ég,

horpadt, minden felett.

 

Egyszerű, hétköznapi

ember vagyok,

de dús, fehér húsom

alatt ott vannak azok a vézna

asszonyok,

akik átlestek

a kerítés szemén,

hogy lássák,

ott van-e még az az

alázatos nyakú

kis görnyedt alak, aki

annyira hasonlított

arra, kinek egykor

fényes haja volt.

 

Akkor fájdalomból voltak

a falak.

 

Arcom párnán pihen,

takaróm könnyű,

de tudom,

csikorgott az éj,

félájult,

vak sötétek voltak,

és a roskadt fekhelyeken,

ha fény gyúlt odakint,

riadt harsonák kergették

az erekben a vért,

élni kell,

– villan a  kerítés szeme –

élni kell valamiért,

s egymás képébe

lehelt a rémület.

 

 

Megannyi szív dalolt altatót,

míg csenddel kiáltott

égbe a menet.

 

Utam szabad,

fiammal vidám,

kék labda után szaladunk,

gólt kiált, énekel,  

kacagását felkapja a szél.

Talán katona lesz,

akár a nagypapa.

Hamarost beszélnünk kell,

hogy volt,

hol a fiúk,

nem nevettek,

szájuk helyén éhes,

fekete folt,

gyenge mellükön

könyökölt a század.

Megőrült tán akkor az Isten…

Zászlók vihogták,

ha sárba estek,

s golyók taszították egymásra

azt a sok csendes kis testet.

Kutyák vigyázták a sort,

mások halált lélegeztek,

elfeledkeztek róluk

az angyalok.

 

Diadalt a pusztulás énekelt, s

hallgatott,

hallgatott

akkor

minden gyerek.  

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.04.18. @ 18:17 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.