Egy szobabels?b?l kúszik felém jöv?m illata,
– nem mintha lehetne egy szobának fonáka -,
de kell ez a szó, hogy látni engedje a fényt,
mi láthatatlanul a falakból árad.
Nem álmodom, de itt e kép
rátapad a retinámra, hogy éltem-e már,
vagy lakhatom még, nem tudom, de érzem,
engem itt várnak.
Fekete csipke repedésekb?l egyszer
kibomlik arctalan alak, talán a holdról,
talán egy elmulasztott múltból,
de ezerszer hallottam már,
ismerem érkez? lépteinek zaját.
Átölel, és rám hajol hangtalan,
hogy remeg? ujjaimmal végre
felrajzolhassam vonásait.
Összebújunk, ágyunk csak áhítat,
takarónk forró lehelet-lepel,
s a száraz deszkapadló szomjasan felissza
könnyeink. Föntr?l, a súlyos mennyezetr?l
ránk pereg az álom korma, s végleg
eggyé ringat dallama, míg a falakon túli,
üres világra, utoljára virrad nap,
a lüktet?, vörös óriás.
