Nagy Márta : Útelágazás – 1.

Nyomtatás

I.

Fehér szatén,

forró vágyakozás,

csupa izzó t?z

csalfa angyalod.

Olvasom a sorokat a monitoron, amiket a kedvesemnek írok. A kurzor villog az utolsó szó mögött, és én nem tudom, hogyan folytassam. Megakadok, mint mindig, amikor róla van szó. Az érzéseim a boldogság és a félelem közt úgy változnak, akárcsak az árnyék. Néha úgy érzem, hogy a tenyerén hordoz ez a férfi, máskor meg eszébe se jutok. Persze mit is várhatok valakit?l, akivel még sosem találkoztam? Mégis, ez a lassan, hónapok alatt kialakult ragaszkodás id?r?l-id?re mindkett?nket megriaszt. ? össze van zavarodva, én pedig meg vagyok rémülve. Sosem gondoltam, hogy ez megtörténhet velem. Mindig lenéztem azokat, akik az interneten kerestek maguknak társat. Csakhogy én nem kerestem ?t. Egyszer?en csak beszélgettünk… azután lassan valami megváltozott. Kialakult. Fellobbant. Mennyivel másabb ez, mint az eddigi, viharos kapcsolataim. Még sosem éreztem, hogy valaki ennyire figyelmes lenne velem. Talán a korkülönbség miatt van, nemhiába, pontosan huszonegy évvel id?sebb nálam. Csak csodálkozom magamon, mert sosem volt apakomplexusom, hogy miért vonz mégis. Talán, mert éppen olyan szeretni való rosszaság, mint akikhez mindig is vonzódtam. Egy veszélyes férfi, ezt érzem a zsigereimben. Engem pedig vonz a veszélyes. Engem, azaz Emmert Flórát, akib?l soha senki nem nézte volna ki, hogy milyen merészségre készülök. Hiszen randit szerveztem egy vadidegen, apám korabeli, háromgyerekes férfival. Ez talán még nem is lenne olyan nagy baj, csakhogy… barátom van, már szervezzük az esküv?t. Én sem értem magamat, szeretem azt a fiút, akihez férjhez készülök menni.

Ebben a percben érzem, hogy rezeg a mobil a zsebemben. Izgatottan nyúlok a fekete farmerszoknyám mély zsebébe, hogy el?halásszam. Amikor ránézek a kijelz?re, már látom, hogy Adorján keres. Még gyorsan becsukom a szobám ajtaját, hogy a bátyám ne hallja meg, hogy mire készülök.

– Szia Adorján! – suttogom a telefonba.

– Szia Kislány, mi van veled? Izgultam érted.

– Izgultál? – húzódik mosolyra a szám.

– Hát persze! És mi lesz, találkozunk holnap?

– Igen…

– Mi a baj? – kérdezi, mikor észleli a hangulatváltozásaimat.

– Semmi, csak… én nem vagyok normális! Találkozom egy vadidegen férfival. Elutazok hozzád. Úgy, hogy nem is ismerlek.

– Tényleg nem vagy normális – mondja, és már együtt kuncogunk. – Szédült tyúkom!

– Lehet, hogy gy?jtöd a n?ket, és eladod rabszolgának.

– Hát lehet – mondja megjátszott komolysággal.

– És lehet, hogy a gyerekeid se a tieid, hanem ?ket is elraboltad, és fogva tartod.

– Még ez is lehet – színészkedik.

– Na jó, van még valami, amit hoznom kell magammal? Mondjuk papucsot vagy ilyesmit?

II.

Kora reggel indulok útnak, az év legsötétebb hónapjában. Még minden éjszakai szürkeségbe borul. Senki sem tud róla, hogy hová megyek, csak a legjobb barátn?m, Ildi. ? is csak azért, mert szükségem volt valakire, aki falaz. Persze az ember lánya sosem lehet elég óvatos a mai, veszélyes világban, és nem árt, ha valaki tudja, hogy hol kell keresni, ha rosszul sülne el a dolog, és mégis csak elrabolnának. F? az optimizmus! A szüleimnek még nem merem bevallani, hogy talán mégsem a v?legényem az igazi. Márpedig nem az, ha én éppen szökésben vagyok Adorjánhoz.

A buszmegálló elég néptelen, amikor odaérek. Maradt id?m, hogy reggelit vegyek az útra az éjjel-nappali büfében. Közben szemügyre veszem magam az ajtó tükrében. Egy húszéves, csinos lányt látok, hosszú barna hajjal és riadt ?zikeszemekkel. Igaz, hogy százhatvan centimmel alacsonynak számítok, de kellemesen gömbölyödöm mindenütt, ahol kell. Adorján szerint igazi ?sasszony vagyok. Közben látom, hogy a busz beállt az állomásra. Ahogy kiérünk a városból, a sof?r lekapcsolja az utastér világítását. Még négy óra utazás vár rám, és a hajnali kelést?l fáradt vagyok. A végállomásra utazom, így az sem lenne gond, ha végigaludnám az utat. Kényelmesen elhelyezkedem, és magamban egy rajzfilmzenét dúdolok: “Nagy útra hívtál el, a vágy most arra hajt… oly távoli a cél, s eltéved ki fél, de te hitted, hogy bírom majd… Veled az ég útján járhatnék…” próbálok aludni, de elkerül az álom. Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy elszenderedjem.

Fényes nappal van, amikor megérkezik a busz a számomra teljesen idegen városba. Gyorsan felmérem a környéket, és felfedezem az üveges várótermet, ahol a megbeszéltek szerint találkozni fogunk. Bemegyek, de ijeszt? alakok lebzselnek ott, így inkább kijövök, és figyelem a bejáratot. Még sosem láttam Adorjánt egy pár régi fényképen és videofelvételen kívül, csak ? látott engem a webkamerával. Reméltem, hogy elég felt?n? lesz egy szakállas férfi három gyerekkel. Izgalmasnak ígérkezik a találkozás. Tele van veszéllyel, de tudom, hogy még bármikor hazamehetek. Amíg várok, mellém telepedik három részeges alak. Inkább átköltözök a bejárat másik oldalára. Már világosan látom, hogy hol állnak meg a buszok, és hogy valószín?leg honnan fognak jönni. El?kotrom a mobilom, hogy megnézzem, mennyi az id?. Nahát, a barátn?m keresett, észre se vettem. Gyorsan felhívom hogy megérkeztem. Éppen élénk beszélgetésbe kezdünk, mikor észreveszem Adorjánt a három gyerekkel. ? még nem vett észre engem, gyorsan lerázom Ildit, és addigra már itt is vannak t?lem öt méterre. Ekkor Adorján szemében felismerés villan…

Viharos sebességnek t?nik, ahogy felém száguld a három gyerekkel, a haja lobog a szélben, fekete kabátjában, szakállasan, pont olyan, amilyennek elképzeltem. Próbálom felmérni, hogy vajon vonz-e a valóságban is vagy nem, de erre már nincs id?m. Elém lép, átölel és jobbról-balról megpuszil. Olyan fura, egy pillanatra le is dermedek, nem szoktam meg, hogy idegenek hozzám érnek, s hiába vonzódom hozzá érzelmileg már fél éve, a testem még nem ismeri.

– Szia Flóra! Már régóta vársz? – kérdezi.

– Nem, dehogy – nyugtatom meg, mert látom, hogy izgatott.

Ezután a gyerekekkel nézünk össze, és bemutatkozunk egymásnak. Bettina, Daniella, Kornél… már ismerem ?ket névr?l, s?t már beszéltem is velük egy-két szót telefonon, de azért így más. Próbálom kitalálni az érzéseiket, és remélem, hogy szimpatikus leszek majd nekik. Mégiscsak egy idegen n? vagyok, akit most hazavisz az apjuk. Ráadásul nem is sokkal id?sebb, mint közülük a legnagyobb. Nem lehet nekik könny?.

Adorján a találkozásunk el?tt, még otthon megbeszélte a gyerekekkel, hogy elmennek a könyvtárba, amíg mi sétálunk a városban. Nincs ellenükre, így kettéválunk.

– Izgulsz? – kérdezi.

– Nem, egy cseppet sem – válaszolom, és komolyan így is gondolom.

Megyek mellette, vagyis próbálok lépést tartani vele az új csizmámban, aminek még szokatlan a magas sarka. Közben a kezünk id?nként „véletlenül” összeér, majd egymásra talál. Ahogy az ujjaink összefonódnak elfog egy meghitt érzés. A keze er?s és férfias, az érintése hatására érzem, hogy szinte azonnal odaadóvá szelídülök. Mintha valami varázslat történt volna… hiába, a barátn?m mondta, hogy boszorkányos a nézése. És attól függetlenül, hogy Adorján nem hisz az ilyen dolgokban, tény, hogy valami történik velem. Fel sem fogom, hogy miket kérdez közben, és azt sem, hogy mit válaszolok. Valamit arról, hogy hogyan utaztam, nem vagyok-e éhes, csupa idétlen kérdés, és még idétlenebb válasz. Szabadjára engedem az ösztöneimet, hogy minél többet megérezzek Adorjánból. De nem kell sokáig várnom… az els? üres utcában hirtelen megállunk, szembefordul velem, és megcsókol. Kicsit meglep?dök, és nem is tudok mit reagálni. Csak állok, mintha ez lenne az els? csók az életemben. Bizonyos szempontból az volt. Még sosem randiztam azel?tt szakállas férfival. És egy alkalmat kivéve sosem voltam csalfa. Csiklandós és puha a szakálla, kellemes hozzáérni. Mint egy ismeretlen vidéket felfedezni, olyan ez az érzés. Teljesen tapasztalatlannak érzem magamat. Egy pillanatra megáll, s ekkor veszem észre, hogy az országúton állunk.

– Jaj, ne haragudj! – mondja, mert észreveszi, hogy a hátizsákja az ? karjáról átvándorolt az enyémre.

– Semmi baj! – mosolygok rá.

Fellépünk a járdára, nehogy ne vegyük észre, ha jön egy autó, és véletlenül elüssön. Még látom, hogy két fiatalabb férfi jön felénk, de aztán már semmit sem fogok fel, amikor újra megcsókol. Érzem, ahogy a lehunyt szemhéjam alatt elhomályosodik a tekintetem. Még sosem történt velem ilyen. És ezzel meg is pecsétel?dött a sorsom…

Hirtelen abbahagyja, kézen fog, és azt mondja, hogy menjünk. Szótlanul haladunk, bennem kavarognak a gondolatok. Fogalmam sincs, hogy Adorján fejében mi járhat. Macskaköves, szürke úton járunk, megindul a szó, össze-vissza beszélek mindenfélét. Egy tornyos házat látva eszembe jut, hogy a buszon ülve egy csomó nyaraló mellett robogtunk el, és sok hasonló volt közte.

– Szeretem a tornyokat – mondom.

– Miért?

– Olyan romantikusak, hercegn?sek – válaszolom, és kislánynak érzem magam a rajongásom miatt.

Ekkor pár perc múlva egy várszer? helyre visz.

– Nézd csak! – mondja, és én keresem, hogy mit nézzek. – A tornyod – mutatja.

És tényleg! Adorján elvitt engem a legközelebbi toronyhoz. Máris jobban szeretem, mint valaha. És még azt mondja, hogy nincs benne romantikus hajlam. Akkor ez szimpla kedvesség?

– Nyáron fel lehet menni – mutatja a sötétbarna falépcs?t, ami felvezet a toronyba. Közelebb megyünk, és ekkor kiszúrjuk, hogy az egyik lépcs? nincs lezárva.

– Gyere! – húz magával.

Felmegyünk a lépcs?n, természetesen engem küld el?re a huncut, hogy láthassa a lábamat. Csak mosolygok, és jól érzem magam a b?römben. Amikor felérünk, a k?falon túl elém tárul az egész táj. Nézem a várost, közben ? mögém áll. Hátranyúlok a kezéért és megfogom, erre szorosan átkarol. A testem már ismerte, nem volt többé idegen, és odaadóan simul az ölelésébe, mintha mindig is ott lett volna a helye… Reszket a térdem, ?rülten kalapál a szívem, minden er?m elhagy… Nincs menekvés. Mintha egy sötét szakadékba zuhannék, ahol az értelem és a józanság hallgat, ahol nincs félelem. Mindenr?l megfeledkezem. Semmi sem létezik többé rajta kívül… Nagyon szeretnék bízni benne. Tudom, hogy nem logikus, de mégis így érzem. De vajon én mit jelentek a számára?

Folytatás következik…