– Flóra, de kivirultál lányom, amióta utoljára láttalak. Csak nem volt valami a hétvégén? – néz rám kaján vigyorral Sanyi bácsi, aki ebben a pillanatban lép be közénk.
– Mennyit ivott ma? – kérdezem suttogva Ricsit, aki válaszul jelent?ségteljesen csak a szemeit forgatja.
– Persze, hogy volt Sanyi bá’ – egyezek bele azonnal, elkerülve a további célozgatásokat – a barátn?mnél voltam és a gyerekeinél.
– Mindenesetre jót tett neked, mondd meg a v?legényednek, hogy többször is engedjen el! Egészen más lettél.
Egészen más… meghiszem azt – gondolom magamban, miközben próbálom letörölni a vigyort az arcomról.
– De valóban! – állapítja meg Ricsi is, nagy komolyan nézve az ezüstkeretes szemüvege mögül.
– Mir?l maradtam le? – lép be ebben a pillanatban Jen?, majd végignéz rajtam, de úgy, hogy attól kiállítási tárgynak érzem magam.
Ricsi és Jen? a kedvenc kollégáim. Ricsi alig egy évvel fiatalabb nálam, tizenkilenc évével a legfiatalabb pincér az étteremben. Magas, hórihorgas alakjával is elegánsan jár az asztalok között ingázva. Fekete, tüsi haját gyakran borzolják a diáklányok, és mindig mosoly ül a kisfiús arcán, amit csak a szemüvege tesz komolyabbá. Jen? sokszor ugratja, hogy csípjen fel engem, mert jó n? vagyok és tapasztalt. Na igen, a Jen?… Kettejük közül ? a n?csábász, nem véletlen cikizi Ricsit. ? már kétszer annyi id?s, mint én, és látszik is rajta, hogy sok n? megfordult a kezei között, pedig nem mondanám, hogy egy férfiszépség. Köpcös és pocakos is, fekete, egyenes szálú haja az égre mered, és fekete kefebajsza szúrósan borzolódik a sasorra alatt. Mindezek ellenére van valami férfiasan vonzó a személyiségében. Biztos az önbizalma. Vagy nem tudom, fogalmam sincs.
– Szóval? Mir?l is van szó? – ismétli meg a kérdést a kefebajszú Jen?.
– Sanyi bá’ szerint, a mi Flóránk úgy néz ki, mint akinek volt valami hétvégén – ugrat Ricsi, én meg érzem, hogy fülig vörösödöm, és csak remélem, hogy nem üt el annyira a tejfehér b?römt?l a jelenlegi színem.
– Nana! – emeli Sanyi bá’ fenyeget?zve a kicsit már imbolygó mutatóujját.
– Le lehet szedni a négyes asztalt – ment meg nagylelk?en Jen?, és én kisurranok mellette az ajtón, közben felkapva egy tálcát és vigyázva, hogy véletlenül se érjek hozzá.
– Öreg vagyok én már… bohócnak – hallom még magam mögött Sanyi bá’ ezerszer hallott aranyköpéseinek egyikét.
Szinte láthatatlan tündérként közelítem meg a célba vett asztalt, lerámolom, és közben látom, hogy üres sörösüvegek állnak a szomszéd asztalnál is, a két férfi vendég el?tt. Szeretek észrevétlenül dolgozni, f?leg ha férfiak a vendégek, de nem mindig sikerül. Még sokszor zavarba jövök, ha végignéznek rajtam, és azt hiszem, hogy ezt sosem fogom teljesen megszokni. Nesztelenül mozgok köztük, és leemelem az egyik üres üveget.
– Köszönöm! – néz fel az egyikük, egy fekete öltönyös, jókép? férfi. Sz?ke haja kedvesen kusza volt, és barna szemei egy kiskutyára emlékeztettek.
– Szívesen! – mondom automatikusan. – Hozhatok önöknek valamit?
– Még egyszer ugyanezt kisasszony, ha kérhetem – villantja rám a fogpasztareklámnak beill? mosolyát.
– Természetesen – válaszolom, majd gondolatban hozzáteszem: – Hiszen ezért vagyok itt.
Szeretem a délutános m?szakokat, csak négyre kell jönnöm, és hatkor már a zenészek is megérkeznek. Nagyon bírom Pista batyát, a tamburazenekar szívét-lelkét. Az unokái velem egyid?sek, mégis állandóan flörtöl velem a vén betyár. Én szoktam elkészíteni a citromos teáját, cserébe elénekli a kedvenc számaimat. Múlt héten a kollégáim beetették, hogy szerelmi bájitalt kevertem a teájába. Szegény Pista batya nagyon babonás, nem merte meginni a teát. Azok a galádak meg a söntésben fetrengtek a nevetést?l, hogy milyen kétségbeesett arcot vág az öreg. Persze, hogy én se tudtam meggy?zni az ellenkez?jér?l, amikor nekem is folyton nevetnem kellett. Végül kiöntötte az egészet, amikor nem láttam.
Nem tudom miért, de sokkal jobban megy a felszolgálás, ha szól a zene. Mintha a ritmus a lábamban jobb pincérn?vé tenne. Táncolva teszem meg a távokat az asztalok és a söntés között, és hálás mosolyt ragyogtatok Pista batya felé, amikor felhangzik a kedvenc számom…
„Mint hosszú copfos barna lány, jó édes anyám faggattam én. / Leszek-e boldog, leszek-e én? / S ? válaszolt könnyedén…”
– Sok szeretettel Flórácskának! – mondja a mikrofonba a szám végén, én meg kacsintok és megeresztek felé egy b?bájos mosolyt, mire azonnal széles mosoly terül el az arcán.
Túl korán kezd?dnek az esték ilyenkor télen. A sötétség, mint egy puha pokróc, beteríti az egész világot körülöttem. Még három nap keddig, mire Adorjánnak megint lesz rám egy kis ideje. Szeretem pontosan tudni, hogy mikor lesznek a virtuális randijaink, mert akkor másra is nyugodtan figyelhetek. Ildi múltkor cukkolt, hogy jobb, ha naplóírásba kezdek, ha ilyen kalandos életet élek, hogy legyen mit megörökítenem az unokáimnak. Nagyon bírom ezt a bolond csajt, bár néha kihoz az észb?l. Naplót? Én? Bár, ha belegondolok nem is olyan rossz ötlet…
XI.
Akkor naplóírás… Legalább gyakorlok… Csak tudnám, hogy hogyan kezdjem… Hogyan írnak naplót az emberek? Bekapcsolom a számítógépet, ráklikkelek a szövegszerkeszt?re…
Napló
1990 nyarán születtem, igen gyorsan, gyakorlatilag háromnegyed óra alatt. Anyu szerint hamarabb is kibújtam volna, de mind az öt szül?ágy foglalt volt, így várni kellett a soromra. A türelmet már akkor is gyakorolnom kellett, de ez sosem volt könny?. Anyám huszonöt, apám pedig huszonhárom éves volt, amikor második gyermekükként világra jöttem. A nyolc hónapos bátyám, Balázs komoly tüd?gyulladást kapott, és aminek következményeként itt vagyok. Anyu ugyanis olyan ideges volt, hogy három napon keresztül kihányta az amúgy is gyenge fogamzásgátlót, s az nem használt, apám pedig nem bírt magával – hogy anyám szavait idézzem. Siet?s gyerekként, hetedik hónapra, hajszál híján a kórház lépcs?jén bújtam ki… Tizenöt hónap korkülönbség van köztünk.
Anyu mesélte, hogy nagyon nyugodt gyermek voltam. Ha el kellett menjen a boltba, ami tíz percnyi gyalogút oda, s ugyanannyi vissza, akkor letett engem az ágyra, és amikor hazajött, én ugyanott voltam. Igaz, hogy bepisilve és bekakilva, de ugyanott. Mindig jól elvoltam magamban, és nem volt szükségem senkire. Egy kávéf?z? sz?r?jével el tudtam játszani órákon át, és soha nem hisztiztem. Másfél évesen teljesen szobatiszta voltam és minden tekintetben önálló, már amennyire az lehet, egy másfél éves gyerek. Soha nem tartottam igényt senkire. Nem szerettem, ha ölelgetnek és puszilgatnak. A puszik után mindig megtöröltem az arcom a kés?bbiekben. Ezt bizonyos kor után már akkor csak, ha nem látták, mert rájöttem, hogy sért?. De mind a mai napig nem szeretem ezt a szokást. Els? szavam az volt, hogy: „Nem!” – és anyu szerint azóta is minden második.
Bátyám pontosan az ellentétem. Soha nem maradt egy helyben, nem tudott egyedül játszani, és nem tudott még sokáig érthet?en beszélni. El?bb beszéltem, mint ?, pedig én vagyok a fiatalabb. Azt mondják, a lányok el?bb beszélnek, hát lehet benne valami. Balázs egy különleges nyelven beszélt, amit csak én értettem meg. Ezért én fordítottam másoknak. Nem tudta a nevemet sem kimondani, hogy Flóra, így lettem neki Baba. Volt egy titkos nyelvünk, és most belegondolva sajnálom, hogy nem maradt meg, érdekes lenne használni, ahogy a nagyszüleink is svábul beszéltek, ha azt akarták, hogy mi gyerekek ne értsük meg, hogy mit mondanak.
A családomat tekintve nekem mindig úgy t?nt, hogy apám uralkodik anyámon, mert mindig az volt, amit ? akart. Ezt nehezen viselem. F?leg akkor, amikor csúnyán beszél vele, megalázóan. Utálom emiatt. Anyu okos asszony, és bölcs is, hiszen mindig enged apámnak, s így béke honol a családban. Bizony sokszor hallottam t?le, amikor a bátyám hisztizett, hogy:
– Te vagy az okosabb, meg kell értened, hogy…
Persze ilyenkor mindig Balázs járt jól, mert a hisztijével elért valamit, én pedig maradtam az okos, ám eredménytelen. Vajon anyu is mindig az okosabb volt, amikor engedett apámnak? Ezen még gondolkoznom kell… Elég sokáig tartott, mire leesett, hogy egy kis hisztivel mennyi mindent el lehet érni, de akkor már kés? volt, mert már nagy voltam. Akkor persze jött az, hogy:
– Tiszta apád vagy!
Ezt pedig utáltam, de ha ?szintén magamba nézek akkor van benne valami. Sokszor ugyanolyan er?szakos vagyok. F?leg, ha hiszek valamiben. Kicsit több bennem az agresszivitás, mint más átlagos lányban. Bár fogalmam sincs, hogy milyen egy átlagos lány.
Az els? fiúval tizenöt évesen jártam. Nem mertem vele csókolózni, ez kiborította, mert azt hitte, hogy utálom, így otthagyott. Szegény sosem jött rá, hogy egyszer?en csak félénk vagyok. Pedig szerettem, gyönyör? szerelmes verset írt nekem. De képtelen voltam többre… A fiúk jöttek és mentek az életemben. Egyik sem volt túl komoly. Tizenhét és fél éves koromban voltam el?ször igazán szerelmes. Azel?tt apám elengedett mindig mindenhová. Aznap lett volna a második randevúm egy szenvedélyes, vad, és mégis kedves és gyengéd fiúval. De aznap apám nem akart elengedni. Én pedig menni akartam. És eldöntöttem, hogy el is fogok menni. Nagyon összevesztünk. Még senki miatt nem csináltam ilyen nagy cirkuszt, mint aznap este. De akkoriban már nagyon lázadó lettem. Megmondtam neki, hogy soha többet nem szólhat bele az életembe, én nem vagyok az anyám. Sokkal jobban hasonlítok rá, mint szeretnék, ezért persze nem bírt velem. Mindig ki tudtam harcolni, amit akarok. Soha többé nem hagytam, hogy irányítson. Ez a kapcsolatom kilenc hónapig tartott és viharos véget ért. De ? valahogy mindig megmaradt a szívemben egy kicsit. Talán, mert mellette n?nek éreztem magam igazán. Igazi szeretni való, rossz fiú volt. Ezért is volt bölcsebb szakítani a végén, rámentem volna. És akkoriban már nem viseltem el az irányítást. De ?utána sokáig, senkit sem találtam elég jónak. Érzelmileg egyik kapcsolatom se volt túl mély. Anyu mindig észrevette, ha nem szerettem eléggé az aktuálisat. Mondta is, mindig, hogy baj lesz. Így is lett. Az egyik öngyilkossággal fenyeget?zött.
Majdnem húsz voltam már, amikor megismerkedtem a Lacival, a v?legényemmel. Azonnal láttam rajta, hogy teljesen más, mint az azel?tt megismert fiúk. Szeretett és tisztelt engem, nem akart kihasználni. Soha senkit nem ismertem még, aki olyan, mint ?. Tudom róla, hogy jó férjem lenne. Sosem akar uralkodni rajtam. Mindig megért?, kedves és gyengéd. Mindig a kedvemben jár, sokszor enged nekem. Én pedig néha úgy érzem, hogy a fejére növök, de valójában nem. A fontosabb dolgokban nem enged, ha egyszer másképpen lát valamit. Hiába is veszekszek. Mert szoktam azt is. Éppen ma mondtam neki, hogy az, ha veszekszek vele, nem az ? hibája, hanem az enyém. Néha úgy érzem, hogy nem szeretem eléggé és jobbat érdemelne, de ilyenkor mindig kijelenti, hogy nem kell neki más. Pedig sokszor csúnyán viselkedek vele. F?leg, amikor nagy bajom van önmagammal. Akkor mindig bántom a szeretteimet. Mostanában nagyon er?s bennem a lázadás szelleme. Nagy a szám, amiért mindig megkapom, hogy tiszta apám vagyok. De ez sajnos így van. Csak én az er?szakos hajlamaimat próbálom jó célra felhasználni. Pedig én szeretnék szelíd és engedelmes felesége lenni, de ez nem fog összejönni. Talán azért, mert valójában mégsem akarok az lenni. Egyre szimpatikusabb a nagyanyám élete, aki három férjet fogyasztott el, és ki tudja még mit. Az apám anyja. Hiába, a vér nem válik vízzé, az alma nem esett messze a fájától és a többi… Csak tudnám végre, hogy ki vagyok én? Ki van a tükör másik oldalán? Na és akkor még egy sort sem írtam Adorjánról… de err?l majd legközelebb…
Fáradtan nyújtóztatom ki elgémberedett tagjaimat a székben. Már alig látok ki a szememb?l. Megint hajnali két óra van. Hm, azt hiszem nem is rossz dolog a naplóírás, még a végén szeretni fogom. Lassan felállok és összeszedem a közben kiürült kakaós és teáscsészéimet, hogy levigyem a mosogatóba lefekvés el?tt. Kifelé menet a folyosón megakad a szemem Laci papucsán, ami szinte vádlóan néz rám a küszöb mell?l. Már hallucinálok. Valamit tényleg döntenem kéne, miel?tt bekattanok…
Folytatás következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
