Jó néhány évvel ezel?tt a seattle-i paraolimpiai játékokon kilenc atléta felállt a 100 méteres síkfutás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezd?dött a verseny, az atléták a cél felé törekedtek a beérkezés és a gy?zelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi versenyz? hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult… mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a néz?k felálltak és percekig tapsoltak.
visszajöttünk hozzád…
nem megyünk tovább nélküled,
csak együtt, csak veled,
mert összetartozunk…
ne feledd, ez nem verseny, nem harc,
csak játék
itt nincs kudarc!
itt minden lépés gy?zelem,
csak játék, mit játszunk, nem küzdelem!
ne félj, kedvesem!
lásd, visszajöttünk hozzád szerelmesen,
nem hagyunk lent a porba’
vad szelekt?l sodorva,
hanem felemelünk,
hogy járj,
hogy ne hamis álmokra,
hanem gy?zelemre várj!
add hát kezed,
add kezünkbe életed,
s mi örömmel hordozzuk azt
veled.
ne sírj, kedvesem!
lásd, visszajöttünk hozzád mind,
és átkarolunk szerelmesen,
mert társak vagyunk,
barátok, szeret?k…
letérdelünk hozzád,
s kinek lába nincs,
az is itt van veled,
mert élete a te életed,
s a miénk is…
ne sírj, mert itt vagyunk!
keljünk fel együtt,
fogjuk meg egymás kezét,
és induljunk a cél felé…
nézd! a verseny egyszerre
értelmetlen lett,
mert gy?zött a szív az ész felett
és a lélek, mi bennünk közös –
az el?bb még küzdöttünk,
egymás ellen! –
ó, milyen rossz!, milyen fölös!
nézd! itt a cél, miénk a gy?zelem,
mert bár híján vagyunk a testnek,
az er? a mienk –
nem kell harc, nem kell küzdelem –
s máris milyen könny? minden
a célig, s azon túl is – veled, velem.
itt vagyunk mind! –
hallod?
elhallgattak az emberek,
várnak ránk
add hát kezed
ezer kezünkbe!
legyünk egy kéz,
miben gyengeségünk
er?vé válik,
s álljunk fel együtt,
most már soha külön!,
mert hozzád estünk mind,
hogy felemeljünk,
s repüljünk fel, az égig,
hogy rójuk utunkat,
s járjuk a pályát büszkén végig,
mert tudjuk: ma gy?zni fogunk mind –
nézd az embereket! – ezer szem ránk tekint,
és vár a Gy?ztesekre,
az elapadt, fájó könnyekre,
a diadalmas Élet-menetre –
kapaszkodj belénk,
és menjünk
a cél csak pár lépés már
együtt titánok vagyunk,
s ránk gy?zelem vár!
a célszalag izgatón remeg,
mert ? lesz, ki igazolja az Életet –
ha átszakítjuk, s a földre hull,
mi átlépünk rajta,
mert a közös akarat ezt akarja!
mi, a Gy?ztesek!
ugye, milyen könny? együtt?
ugye, milyen vidám a lépés?
ugye, nem is voltak könnyek?
ugye, csak rossz álom volt
az elbukás?
ugye, most minden szebb,
minden más?…
a célszalag átszakadt,
az út mögöttünk maradt…
Gy?ztünk!!!
üljünk hát ünnepet!
hallod, kedves,
hogy zúg a nagy tömeg?
minket ünnepelnek,
mert megnyertük a csatát,
megnyertük az Életet!
Legutóbbi módosítás: 2010.04.27. @ 00:11 :: Őri István
