Megborzongott az áprilisi hidegben. Fázósan tekerte magára a foszladozó nagykabátot. A csontjaiban érezte, hogy ez még nem az igazi tavasz, és azt is, hogy lassan eljár felette az idő. Napcserzett bőrére barázdát vésett az idő, mintha száz éves lenne, pedig még csak két éve hajléktalan. Az ilyen reggeleken a fél karját odaadta volna egy forró kávéért.
Ahogy figyelte az embereket, lassan eljutott a tudatáig, hogy ma szerda lehet, ami azért volt jó, mert ruhaosztás van a szeretetházban, és mert a Tesco a soros élettér. Minden körülmény és nehézség ellenére igyekezett magát valamifajta ütemtervhez tartani. A rendszerességet, megszokta még abban a másik életben, amikor még tanár volt, és mindig pontos órarend szerint élt. A lustaság luxusát, csak három hónapig engedte meg magának, aztán az egyik szociális gondozónak köszönhetően észbe kapott, és megpróbált kimászni önmaga romjai alól. Néha még hiányzott a régi élete, de ezen nem sokat töprengett, mert az ezzel járó fájdalmat nem tudta elviselni. Miközben végig gondolta az életét, összeszedte a holmiját, és a nappali melegedő felé indult. Ha időben érkezik, talán kap még egy pohár meleg teát. Az éjszakai menedéket csak akkor vette igénybe, ha már nagyon hideg volt. Ha néha– néha agitálták elmesélte keserű tapasztalatait, és maradt, a maga kereste romházban.
Most megint arra a másik életre gondolt, a másfélszobás lakásra, a családra, és a fájdalmas felismerésre, hogy mindennek vége. Amikor leépítés volt az iskolában még nem gondolta, hogy ez vár rá. Lelkesen próbált másik állást találni, előbb tanítványokat vállalt, majd elvégzett két átképző tanfolyamot, de nem járt sikerrel. A tartalékai elfogytak, a segélyből nem tudta eltartani a családját. A szíve hasadt ketté, amikor az asszony úgy döntött, hogy a gyerekkel együtt visszaköltözik az anyjáékhoz falura. Nem ellenkezett, tudta, jobb helyük lesz ott. A gyereknek biztos háttér kell. Ott állt egyedül, és még nagyobb elszántsággal próbált talpra állni, remélte, hogy ha lesz munkája, visszajönnek. De csak alkalmi munkák voltak aztán már azok sem. A segélyből nem tudta fizetni a törlesztést és a rezsit. Nehéz döntések sorozata volt. Végül ide került, lassan feltérképezte, hogy ki és miben tud segíteni. A lakást kiadta albérletbe, ebből fizette a törlesztést, ami maradt, azt elküldte a gyereknek. A segélyt az átmeneti szállásra kérte. Itt fürdött egy héten kétszer, a szeretetházban kért tiszta ruhát, az egyház ingyen konyháján ebédelt és mindennap más nagyáruházban kóborolt, hogy ne legyen feltűnő. Persze az őrök így is megismerték, volt, amelyik követte is, de miután soha nem lopott semmit, így békén hagyták. A pénzt szigorúan beosztotta, de az utolsó pár napra még így sem mindig maradt. Ha jön a tavasz kicsit könnyebb, mert jönnek az alkalmi munkák.
Egy nap merész gondolata támadt. Vett egy füzetet, megy egy tollat és írni kezdett. Előbb csak naplószerű feljegyzéseket, később iskolai sztorikat, majd novellában megfogalmazott intelmeket a fiához. Nem tudta, hogy lesz–e alakalma odaadni, hiszen a helyzet állandósulni látszott, de még mindig reménykedett. Az a kép a közelmúltból… valami kettétört megint. Épp a szokásos bevásárlását végezte, amikor meglátta a fiút, néhány barátjával, gyorsan elfordult, de már késő volt. A gyerek felismerte, odalépett, de zavarban volt nem szólt.
– Hogy vagy, kisfiam? – kérdezte.
– Ne aggódj miattunk – mondta a gyerek, majd sarkon fordult, és elment a többiekkel.
Tavaszi nap első sugara ébresztette, ahogy álmosan megvakarta őszülő üstökét, elmosolyodott. „Jó álom volt” gondolta, és a szeretetház felé indult.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.28. @ 09:32 :: P. Borbély Katalin
