A nádorfehárvári csata
„Csapatok, csapatok… a magyar hadak” f?tt a feje az ország kapitányának. Ha arra vár, hogy aratás után mindenki, akinek, muszáj és illik, el?állítja embereit, akkor vége az országnak. Addigra felfalja, felégeti, földdel egyenl?vé teszi a török sáskahad. Így azután jól tudta, nincs más lehet?ség, mint saját aranytallérjait felhasználva hadat szervezni. Hiába félt a nyugati világ, hiába rettegett a pápa, a magyar kósza harcosok semmiféle segítséget nem remélhettek. Az úr ezernégyszázötvenhatodik évének június havának harmadik napjától egy fénycsóva szállt az égen kelet felé mutatva, jelezve, hogy eljött a végítélet ideje. Hunyadi elszántan tervezett, nem engedhet? a török hordák kezére a nádorfehérvári vár, léte meghatározza az egész jöv?beni harcokat. A helye, a vízi út, mind megfelel? lehet?ség a török szörnynek az utánpótlásra vérszomjas vonulása során. Akkor valóban vége leend a magyar népnek.
– Szilágyi uram, hány f?re lesz szükség bent a várban? – szólt egyik alkalommal a hatalmas lovagteremben felesége bátyjához, az alacsony vékonydongájú, de kemény kötés?, szigorú gondolkodású Szilágyi Mihályhoz. Mátyás is ott tartózkodott és csendben figyelte nagybátyját. Sunyi ember, gondolta, ahogy feketén villogó szemeit figyelte. Tanulta a pálos szerzetest?l, „az, aki gyakran pislog, és nem néz a szemedbe beszéd közben, sunyi ember”. Ilyen és sok hasonló bölcsességre okították. Arra is, hogyan kell ellenségb?l barátot csinálni, hogyan is kell a barát éberségét elaltatni, akaratát keresztül vinni ott is, ahol senki más nincs, ki hasonlót akarna.
– Legalább hétezer f?re van szükségünk a várban. Ennyi ember a harchoz is hozzá fér sorjában – morfondírozott hangosan Szilágyi, miközben kezébe fogta a hatalmas boros kupát.
– Rendben! Mátyás! – szólt oda fiához – levelet kell írni a királynak. Sürget?sen segítséget kell küldenie.
A fiú azonnal hozzá is látott a levélíráshoz. Az íróállvány ott állt a hatalmas ablak el?tt, a fiatal családi írnok gyorsan és ügyesen formálta a bet?ket, és sz?tte a szavakat. Nem sok id? telt el, amikor már csak a pecsét elhelyezése váratott magára. De megtörtént ez is, és a futár sebes lépésekre sürgethette lovát.
– Fiam, nem sok jót gondolok err?l az évr?l. A te hollód is gyakrabban jár errefelé. Észrevetted?
– Igen apám! – mondhatta volna az apjának, hogy rendszeresen jön, odaül az ablak szélére, és mozdulatlan szemmel figyeli.
Beszélhetne az oroszlánokról, kikkel rendszeresen találkozott álmában, és mikor végigsimította sz?rüket, olyan er?t érzett, mintha nem is emberb?l lenne, hanem legalábbis k?sziklából. Nem értette ezeket a történéseket, de érezte minden apró zsigerében, hogy fontosak.
Lassan eltelt a tavasz, ez alatt gyakran találkozott Kapisztrán János szerzetessel is, aki rendszeresen emlegette jóslatát.
– Király leszel, majd meglátod! – nézett rá tisztelettel.
A nagydarab, ezerráncú ferences szerzetes az alföldön hirdette az igét, és gy?jtötte a hadnak valót a török ellen. Keresztje alá nyárra már több mint harmincezer felsorakozott az ország legszegényebbjeib?l. Miközben a bárók csak egymással és f?leg Hunyadi ellen acsarkodtak, a török pedig óriás seregével Nádorfehérvár felé tartott, magyar honban leginkább a szinte hontalan, éhez? embereket f?tötte csak hazaszeretet.
Azután egyszer, egy szép nyári napon, az év június havában harangszó verte fel délid?ben a keresztény világot. Bimm-bamm, bimm-bamm, bimm-bamm, zúgott a harang keresztül az országon a száraz leveg?ben tova. „Jel adassék minden hív?nek, hogy imáival segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak!” – kiáltotta a pápa szét a világban és ekkortól l?n, hogy a magyar harcosokat mindenfelé imával buzdították a gy?zelemre, a harcra és mindhalálig kitartásra. Mátyás minden déli harangszónál imádkozni kezdett, az ? teste is megfeszült az óriási hitt?l. Különösen éber pillanataiban tudta, hogy a magyar nép segítségre vár. Családi legendák szerint Árpád cseppnyi vére folyt ereiben, ez kötelezte ?t, s a hit, hogy majdan tennie kell, minden egyes imával er?sebb volt benne. De most, most, itt volt a végveszély, a feladat pedig apjára hárult, a magyar nemzet f?kapitányára.
Július elejére a török felvonult a várral szemben. Hatalmas színes sátrak tették mozgalmassá a szárazságtól aranyszínben villódzó tájat, piláf illata töltötte meg esténként a leveg?t. Baltoglu admirális hajógátat épített a Dunán, majd július negyedik napján megindult az ostrom. A gyenge várfalakat a konstantinápolyi nagy császárnak becézett k?vet? mozsár, mind a hét, azon kívül huszonkét ostrom ágyú és több száz kisebb ágyú kezdte szaggatni szerteszét, addig, míg röpke tíz nap elteltével a falak már csak a földet takarták romjaikkal. Kongtak a harangok, és egyre éhesebb gyomorral imádkoztak a várvéd?k. Mehmed jól gondolta, hogy a dunai hajózárral minden utánpótlástól elzárja a szerencsétleneket, lelke már el?re örült annak a véres jöv?nek, ami módon lemészárolja az elgyengült, kiéhezett sereget.
A Duna lehetett az egyetlen szabad út az élelem számára, ha nem ringatott volna a haragos víz kétszáz, vastag lánccal összekötözött török hajót. Ez a sokszín?, félelmetes gát azonban még a repked? madár útját is elzárta. A magyar f?kapitány, kinek gúnyneve Átkozott Jankó, minden pillanatban ott morajlott a törökök negédes száján, jól tudta, vagy rendet vágnak az ellenséges hajóhadon, vagy elvész a csata, a vár, vele együtt az ország jöv?je is temetve lészen. Így azután elhangzott a parancs, a magyar hajók, dereglyék, szerb sajkák gyorsütemben próbálták áttörni a lánccal lepecsételt védelmet. Hosszú állóháború kezd?dött a két csapat között. Órák teltek el – éppen öt -, mikorra a víz vöröslött a kiöml? vért?l, a part oldalán a mez? is piros tulipános rétté változott, fürge halak már tele hassal indultak nyugovóra, amikor a magyarok újult er?vel rárontottak a törökre, szerte-széjjel szaggatták a vasláncokat, és t?zbe borították hajóikat. Mindenfelé halálhörgés, „allah, allah segíts”, de már az út nyitott volt a vár felé. Éppen július tizennegyedikét írtak, a Nap perzselt az égen, villódzott a forró leveg?, az émelyít? vér- és izzadságszag eltemette a vízi illatokat, a délid?ben megszólaló harangszó azonban vidámabban repült a leveg?ben. Ám nem volt még itt az id? az örömködésre. A török sereg félelmetes túlereje nem sok jóval kecsegtette a harcoló magyarokat. Pár nap pihenés kezd?dött, utat adva a tomboló pestisnek és egyéb káros dolgoknak, melyek a tétlen csapatokat fenyegették. Második Mehmed biztos volt a gy?zelemben, „nehezebben ugyan, de elnyerjük, amit akarunk” mondta és kiadta a parancsot július huszonegyedik napján a támadásra. Reggel indult a török horda, el?l az alja népe, majd a szpáhik és jól felfegyverzett janicsárok. A várban is er?sítették izmaikat a védelemre szánt er?k, megtoldva a f?kapitány csapatán kívül négyezer keresztes harcossal. A túler? hatalmas nyomásának azonban nem tudtak ellenállni, néhány óra után feladták a várost, éjfél után már a vár falai között folyt a harc. Hamarosan öt török zászló lobogott a vár csúcsosabb részein, büszkén hirdetve, hogy kit?z?i immár pasák lettek és b?séges jutalommal gazdagabbak. Hunyadi harcosa, Dugovics Titusz saját életét tette fel a lófarkas zászlóval szemben, mikor is a törököt cafrangjánál megfogva magával rántotta a mélybe. A h?s úgy nézett farkasszemet a halállal, hogy semmi esélye sem volt a gy?zelemre. Teste ezer darabra szakadt, de a török zászló is elmerült. Az éjszaka véráztatta talajjá változtatta a vár földjét, a halottak egymás hegyén-hátán feküdtek, már a kesely?k is javában ott köröztek, mikorra azonban a hajnal vörösl? leped?vel borította be az eget, akkora a véd?k gy?ztek a betolakodók felett.
A két sereg megfáradt katonái pihenésre készültek. Nem volt már er?, éppen csak a hit, mely kellett a végs? gy?zelemhez. Ezzel felszerelkezve a keresztesek nem hagyhatták abba a harcot, így vezet?jükkel, Kapisztrán Jánossal az élen megindult a különös sereg a török tábor felé. A harc pedig rövid pihenés után folytatódott. Nem volt ebben már semmi taktika, a harcolókat csak a bels? hang f?tötte. Hunyadi sem tehetett mást, nehéz lovasságával támadásba lendült, elfoglalta a jól felszerelt ellenséges ágyúállásokat és hatalmas golyóbisaikkal hátba támadta a törököket. Hiába indult harcba a szultán külön csapata, az ötezer f?b?l álló jól képzett janicsár sereg, hiába kezdték meg a harcot a partot véd? szpáhik mind a négyezren, a törökök bénán kavarogtak az események közepette. Mehmed szultán is csatába indult, de hamarosan egy magyar nyílvessz? leterítette. Így történt, hogy még aznap éjszaka folyamán, lógó fejjel, és csendben hazaindult a hódító sereg. Másnap hajnalban a lassan felkel? nap már csak egy színes hullahegyekkel borított területre vethette sugarait.
A magyarok gy?zelmét zúgták a harangok keresztül a világon, a déli könyörg? ima a hálaadás imája lett.
Hunyad várában boldogan és türelmetlenül várták a gy?ztes kapitányt.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: P. Szabó Mária
