Megtapasztalta a magány, semmihez sem fogható nagyszerű érzését. Magányosan feküdt le ugyan, de így is kelt, s az ébredés utáni első nyújtózások mindegyike arról beszélt: egyedül lenni jó!
Nem kell alkalmazkodni; helyet, ételt, italt mással megosztani, s bizony tudjuk: – mindenkinek vannak az életében olyan pillanatok, amikor a magány gyógyírként hat, a vélt, vagy valós sérelmekre.
Milyen jó volt tegnap is – nyögve ugyan, de – egyedül hazaérnie. Csak ledobta magát a fekhelyére, s összeszorított fogai között, csendben szűrte a fájdalmat.
– Az a nyavalyás! – gondolta. Csak úgy nekiugrott, mert nem érdekelte az okvetetlenkedése és óvatlanul elfordult.
Nehéz álma után a virradat már ébren találta és a hajnal, fájdalmas árnyak mögött érkezett. S a délelőtt is így folytatódott.
Nem érdekelte. Megrántotta a vállát, aztán óvatosan felállt. Combjában meghúzódtak az inak, s érezte, ahogy egy izomköteg lüktetve tiltakozik a mozgás ellen.
Megrázta a fejét, amikor eszébe jutott, a másik vergődése. Emlékezett a szemeire, amint elkerekednek, s látta bennük az iszonyatot, amikor először megszúrta. Fröccsent a vér, ahogy összeakaszkodtak, s amikor újra döfött, egy tompa roppanás is hallatszott. Ekkor a kötekedő megrogyott és zihálva arrébb vánszorgott.
Nem is törődött vele. Csak a verekedésben felszakított, vér pöttyözte utat látta maga alatt, s mire a felvert por leszállt, ő már hazafelé tartott. A másik ott maradt. Tüdeje még sípolva kapkodott a levegőért, de tekintete már homályos borongásba fúlt.
Most meg fájt a combja.
– Biztosan megrándult tegnap este – gondolta –, aztán kinézett a szemközti tisztásra, ahol a fák alatt leveleket terelt, az arra ténfergő szél. Kóbor fuvallatok érkeztek, s ahogy átsuhantak az ágak között, a levelek fejest ugrottak a mélybe.
Valahol elpattant egy száraz ág, s ő szoborszerűen megmerevedett. Szemei a hulló falevelek mögött, mozdulatok után kutattak, s talán a másikra gondolt, akire azóta már színes lombból terített szemfedőt az őszi erdő.
– Enni kellene valamit! – de csak lassan mozdult.
A dereka is sajgott, s az álkapcsában zsibongó fájdalom, jókora ütésre vallott. Nem is emlékezett rá. Adott, s kapott.
Később unottan ténfergett a fák között. Minden szálát külön ismerte ennek az erdőnek. Mióta is él itt? – s gondolataiban összefolytak az emlékek: Mohos sziklák, rohanó patak, szél marta hegyoldal maradt mögötte, amikor ideköltözött.
– Mikor is?
Megállt az öreg tölgy alatt. Zúgó fejét nekitámasztotta a rücskös kéregnek, s beszívta az avar kesernyés illatát. Képek villantak fel a régmúltból: – kedves történetek, hangok, illatok. Egy–egy félreérthetetlen pillantás, odaadó, simogató érintés.
Mindez mintha tegnap lett volna. Tegnap? Nem! Akkor a verekedés volt. Ma meg ez a fájdalom.
Az ágakat megrázta a nyargaló szél, ami a falu felől érkezet, s ahol belefújt a kéményekbe, ott lázasan lüktetni kezdtek a kályhaszemek. Az üveg mögött ilyenkor pattogó izzással emésztette a tűz a fát, s a hasábokon, mint vonagló vadállatok futottak a lángok.
Ő nem futott.
Összehúzta magát, pedig nem is fázott. Kutyaugatást sodort felé a szél, ahogy a tanya mellett elkanyarodott, s közben az orrába valami édes illat kúszott.
– Méz? – s az üregre gondolt, amit tavaly fedezett fel a folyópart egyik vén fűzfájában. Ha szerét ejthette arra járt, s ilyenkor megrabolta a méheket.
A szorgos munkások valamelyik falubeli kaptárból szökhettek meg, s aztán ebbe az odúba költöztek. Dühösen dongták körbe minden alkalommal a betolakodót, de nem tanultak. Újabb és újabb sejteket építettek, s volt, amikor a méz lecsorrant már a korhadt fán.
Milyen rég volt.
A ragacsos édesség emléke, akaratlanul is a folyó felé irányította lépteit, de az öreg fűz környéke csendes volt. A méhek valószínűleg megunták az állandó zaklatást, s elvándoroltak.
Talán neki is tovább kellene állni?
Valami mély dühöt érzett, ahogy a társaságra gondolt, amelyik tegnap ott volt a verekedésnél. Hogy szétfutottak, amikor összeakaszkodtak! Egy pillanattal később, csak ketten maradtak az úton.
S most ő meneküljön?
– Nem!
Óvatlanul és ingerülten rúgta az avart, ahogy már alig–alig bujkálva tovább haladt a bükkös felé.
Eszében a többiek jártak, de gondolatai csak az egyiküknél időzött tovább, s érezte, ahogy ágyékában lüktetni kezd a vágy.
– S a többiek? – ágaskodott fel benne a kérdés.
Indulatos vörös köd öntötte el az agyát.
– Csak próbáljanak elém állni! – gondolta, s szinte vakon tört előre a bokrok között.
Száraz levelek zizegtek a lábai alatt, s amikor óvatlanul egy ágra lépett, a roppanás hangosan vágott ki, a fák közé.
– Meghallják? Hát hallják!
Nem érdekelte. Pedig ott a sűrűben, mintha valaki állt volna. Megrázta magát és dühösen odafordult. Valami tétova gondolat indult el benne, hogy talán mégis jobb lenne kitérni, amikor egy hatalmas dörrenés vágott ki a cserjék ágszövevényéből.
Iszonyú erejű ütést érzett, s a fájdalom mellett észbontó volt a gondolat:
– Meglőttek!
Fejében egymást űzték a gondolatok, lábai még futni akartak, de elveszett belőlük a lendület. Pislákoló öntudatában képek szaladtak egymás után: A múlt homályba vesző pillanataiból előugrottak a tegnap este filmszerű kockái, de a vágtató képek között, mintha valaki közeledett volna feléje.
Szájából habot fújt a kín, s utolsó erejével még szúrni akart. Mint tegnap este. Azt a másikat!
Megmozdult, de egy válla mögé csapódó újabb ütés levágta a földre.
A második lövést már nem is hallotta.
Égbetörő szürke katedrálisként állt mellette a bükkös. A sárga levelek kerengve hullottak körülötte, s néhány rásimult a golyó ütötte sebekre. Nyitott szeme fénytelenül nézett a távolba, de már nem látta a közeledőt.
Léptek roppantak mellette, s a homályos szemekben, egy fegyvercső tükröződött.
– Micsoda kan! – mondta a vadász… – aztán megragadta a hátán a sörtéket, és hasra fordította.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.19. @ 13:51 :: Pintér Norbert
