Az Esti Szivárvány főszerkesztője magához hívatta a fiatal újságírónőt. Bár a nő nagyon modern szelleműnek tartotta magát még az öltözködésében is, az öreg főszerkesztőnek jó szeme volt. Tudta, hogy Edina tulajdonképpen egy mélyen érző lélek. Szerette volna, ha cikkeiben is megjeleníti végre az érzelmeket.
— Holnap a szeretetotthonba megy kedves, és ott próbál meg valami jó kis szaftos történetre bukkanni.
— Főszerkesztő úr! Ezt ugye viccnek szánta? — mosolygott a lány.
— Dehogy. Nem szoktam én tréfálkozni, ezt Magácska tudhatná a legjobban! — az öregúr igen határozott kifejezést erőltetett az arcára.
— Most komolyan, azt akarja, hogy menjek oda sok vén trotty közé, és ott írjak valamit? Hogy hogyan bánnak velük, vagy milyenek az öregek, becsinálnak-e, meg ilyesmi? De kit érdekel ez? Még hogy szaftos történet… — Edina arcáról lefagyott a mosoly.
— Kérem! Több tiszteletet! Ne felejtse el, hogy ön is megöregszik egyszer, továbbá javaslom, hogy a szüleire is gondoljon! Hamarosan én is nyugdíjas leszek. Nem szívesen hallok senkitől olyat, hogy az idős emberre azt a kifejezést használja: vén trotty! Különösen, ha az illető személy az én alkalmazásomban áll. Ugye, ért engem? — válaszolta a férfi kissé emeltebb hangnemben.
— Természetesen, és elnézést kérek. Kissé elvetettem a sulykot.
— Én is azt gondolom. Hát most tegye jóvá!
Edina, ahogy elhagyta a főszerkesztő szobáját, elgondolkodott. Hogyan is fogjon hozzá. Mit is mondjon, egyáltalán kit is keressen. De igazából nem jutott eszébe semmi. Úgy döntött, hogy majd a helyzetnek megfelelően talál témát. Másnap délután kissé még feszengve lépte át a nagy kastély küszöbét. A hatalmas épületbe lépve, majdnem elájult a csodálkozástól. Fa és fa mindenütt. A falburkolatok, az oszlopok, a lépcsők, a mennyezet. Olyan szépen kidolgozva, hogy a mesében sem lehetne szebben. Ki kellett, hogy nyújtsa a kezét, hogy érezze a fa anyagát. Az ujjhegyein érezte a polírozott felület csomóit, a repedéseket, és az illesztéseket. A faragott, hajlított fa látványa megtöltötte a szívét nyugalommal. Szinte elvarázsolódott. Egy ápoló máris a fogadására érkezett, aki az otthon igazgatójához vezette. Edina elmondta, hogy szeretne cikket írni az idős emberek életéről, emlékeikről, mindennapjaikról. Bevallotta, hogy kissé idegenkedett a témától, de az épület lenyűgözte, teljesen elbűvölte.
— Tudtam az érkezéséről, mert a főszerkesztő úr jelezte, hogy milyen feladattal bízta meg — szólt a vezetőnő barátságosan. Megkínálta egy kávéval, miközben kortyolgatták, mesélt az épület múltjáról. A korról, amikor megépítették.
— Kérem, nézzen körül bátran. A szakápolók segítségére lesznek. Talán kezdje a társalgóban.
Az ajtóig kísérte, majd az ápolók vezették tovább a nagy épületben. Szemlélődött. Az egyik oldalon hatalmas asztalnál sokan ültek. Kártyáztak. Egy öregúr éppen nyerésre állt, mert nagyokat nevetett. A másik oldalon valamit kötögetett egy idős hölgy, a többiek meg nézték, s közben beszélgettek. A sarokban sakkozott két ember, mellette újságot olvastak néhányan. Apró kis bicegő mozdulattal jöttek mentek az emberek. Edina szégyenkezve gondolt a tegnapi kijelentésére.
Ahogy a szemével végigpásztázta a nagytermet, a hatalmas ablaknál egy fehér hajú, pici asszonyt látott meg. Nagy hintaszékéből alig látszott ki. Kezében valami kis füzetfélét szorongatott. Meredten bámult ki az ablakon a tavaszi napsütésbe. Edina az ápolóra nézett. Kérdezni akarta tőle, ki lehet az a hölgy ott egymagában, de az ápoló megelőzte a kérdést.
— Hozzá odamehet bátran, ő is kedves nénike. Mindig olvasgat. Szegényke nehezen lát már, de nagyon szereti a verseket. Azt hiszem ilyesmivel foglalkozott régen — szólt az ápoló. Szavaiban érzékelhető volt az idős kor iránti tisztelet. Edina lassan lépett a hintaszékhez. Rátette a kezét a néni vállára.
— Szépen süt a Nap ugye? — kezdte a beszélgetést.
— Bizony, angyalkám. Nagyon szép az idő. Pontosan ilyen, mint huszonöt évvel ezelőtt! — szólt a néni, de még a távolba meredt a tekintete. Sötétkék ruhájában úgy festett, mint egy régi, kissé megfakult kép…
— Olyan régi tavaszra is tetszik emlékezni? — húzott közben egy széket a hintaszék mellé.
— Régen volt, de amíg élek nem felejtem el. Mondja kedvesem, férjnél van maga? — emelte most fel a tekintetét a lányra.
— Dehogy! Nem szeretnék most, egyhamar…
— Ne is siesse el, kedveském. De hogy hívják magát, és hogy került ide, mert azt látom, hogy nem ápoló…
— Szántay Edina vagyok, újságíró. Még csak gyakornok. Azért jöttem, hogy megtudjam, milyen volt az élete… s milyen a sora most a néninek. Hogy is szólíthatom?
— Zsófi néni vagyok, kedves. Itt mindenki így szólít. De mondja csak, ki a csudát érdekelhet manapság egy öregasszony története?
— Sokan szeretnek régi életutakról, nagy szerelmekről olvasni — válaszolt kedvesen a gyakornok.
— Az volt nekem is. Nagy szerelem… — melléből hangos sóhaj szállt fel, de a szemeiben megjelent egy különös, semmihez sem hasonlítható kicsi fény. — Hát, ha akarja, mesélhetek, legalább kicsit könnyebbé válik a szívem — majd az ablak felé fordította a tekintetét, s lassan beszélni kezdett. Arcán halvány kis pír futott végig, ami azt jelentette, hogy a számára nagyon fontos dologról lesz most szó.
— Én nem mentem korán férjhez, mégis megjártam. Nem jól választottam.
— Hát el kellett volna válni — szólt közbe Edina, de gyorsan meg is bánta, hisz udvariatlannak tűnhetett a néni szemében.
— Nem volt az olyan egyszerű abban az időben — folytatta… — Meg ott voltak a gyerekek. Amikor az embernek gyermekei vannak, felelős értük… ezt vállalja, amikor a világra hozza őket. Nekem ők voltak az egyetlen kincseim. Az uram nem szeretett, vagy nem tudta, hogyan kell engem jól szeretni.
— Akkor így élte le az életét? Szomorúan? — Edina kezei önkéntelenül is az idős hölgy kezére kerültek, s ahogy nézte az arcát, nem látott a szemében szomorúságot, inkább valami mélyen ülő titokzatos öröm csillogott a barna szempárban.
— Dehogy, aranyom. Volt nekem egy nagyon nagy szerelmem, úgy életem derekán. Már el is felejtettem, milyen a boldogság, amikor az élet az utamba sodorta, vagy engem az ő útjába… Nem is tudom — mondta. Aztán hirtelen elcsendesedett az asszony, újra hosszasan a távolba nézett.
Edina nem mert megszólalni. Nézte a mellette ülő idős nő kezét. Az idő szürke ráncokat festett rá. A kis kéz szorosan tartotta a füzetet. Mintha valami nagy titkot rejtett volna. Aztán engedett kicsit a szorítás erősségéből, mély levegőt vett, aztán folytatta.
— Csak leveleztünk. Sohasem találkozhattunk. Sajnos. Mert az élet nem mindig kínál alternatívákat. A gyermekeim miatt, hogy teljes családba nőjenek fel, ez számomra szent dolog volt, szentségtörésnek tartottam volna a válást. Soha nem vetettem szemet senkire, éltem a kis magam életét. Tettem a dolgomat. Feladat az bizony akadt bőven. De be kell vallanom, hogy nem is nagyon tudtunk volna hova menni. Sem az uram, sem én. Csak egy kis házunk volt, azt is nagy nehézségek árán hoztuk össze. Amikor ez történt, ez a nagy szerelem, én már érett asszony voltam. De a gyerekeim nem voltak önállóak. Szükségük volt rám. A férfi, aki kedves lett a szívemnek, szintén nem egyedül élt.
— Tényleg soha nem találkoztak? — kerekedett el az újságírónő szeme. — Ő sem akarta volna? Legalább egyszer.
— Dehogynem. Akarta volna ő, meg én is nagyon, de én nagyon féltem a találkozástól. Vágytam rá, de nagyon féltem — szemeivel megint a tavaszi pompázatot simogatta.
— De miért?
— Mert már nem voltam olyan hamvas, és fiatalos… mint most maga, kedvesem… A szülések is hagytak bőven nyomot. Belehaltam volna, ha visszautasít. Abba belehaltam volna, ezt biztosan tudom. Aztán később, már ő sem szorgalmazta a találkozást. De már nem emlékszem miért is…
Edina nem tudott elmenni amellett, hogy meg ne kérdezze:
— De honnan tudta Zsófi néni, hogy szereti azt a férfit, ha sosem látta?
— A leveleiből. Soha nem volt olyan közel hozzám senki, mint ő. Mindig minden rezdülésemet érezte. Tudta, mikor vagyok szomorú, mikor van jó kedvem. Minden gondolatomat megoszthattam vele. Vigyázni szeretett volna rám, de messze éltünk egymástól. Sokáig nem értettem magam, küszködtem az érzés ellen, de legyőzött. Úgy vártam a postást mindennap, mint a messiást… Szép szavakkal simogatta a lelkemet. Erre vágytam nagyon, hogy valakinek végre fontos legyek. Az uramat meg nem érdekelte semmi, ami velem történt. Csak étel legyen, meg tiszta ruha. El volt ő a munkahelyén, a szőlőjében, meg a gyümölcsösben… oda sem engedett, hogy én ne zavarjam. Csak amikor már összegyűlt a munka… akkor kellettem. Parancsolgatott, hogy mit hogyan… mintha én semmihez sem értenék. Pedig mindig az volt a kifizetődőbb, amit én javasoltam, ha hajlott rá néha. Amíg tanítottam a gimnáziumban, nem fájt annyira, hogy nem szeret. Később, már majdnem belebetegedtem.
— Hogyan ismerkedtek meg a nagy szerelmével, vagyis honnan tudta, hogy hova kell neki írni? — tette fel újabb kérdését a lány.
— Egy újságban találtuk meg egymást, de már arra nem emlékszem mi volt a neve. — Edinára nézett, s mosolyogva merengett a múltban tovább. — Szép verseket is írt nekem — felemelte a kis kopott, kékfedelű füzetet. — Itt őrízem őket. Nekem ez az imádságos könyvem. Az első gyönyörű verssel akkor ajándékozott meg, amikor virágoztak a cseresznyefák… abban az újságban jelent meg, amit aztán később mindig meg is vettem… már tudom, mi volt a neve: Zafír — Ősz haján végigsiklott a keze, mint aki erősen nyeli a könnyeit.
— Hol él most, tud valamit róla? — faggatta kíváncsian a lány.
— Sajnos nem. Elvesztettük egymást. Én kórházba kerültem egy őszi napon, mert nagyon beteg voltam, s hosszú ideig kezeltek… Onnan nem tudtam írni. Mire kijöttem, már tavaszról énekeltek a fák. A levelem meg visszajött, hogy a címzett ismeretlen. Sosem hallottam róla többé. De nincs nap, hogy ne gondolnék rá, pedig már eltelt azóta két évtized. Különösen ilyenkor gondolok Sándorra, amikor esküvőre készülnek a fák…
— Szeret itt lenni, Zsófi néni? Ebben a hatalmas épületben?
— Drága gyerekem, hát muszáj. Nem bánnak velem rosszul, megvan mindenem, ami nekem még kellhet — mondta, miközben arcán végigsuhant egy fájdalmas árnyék. Majd lassan folytatta: — Jó itt lenni, mert nem vagyok egyedül. A gyermekeim is mindig látogatnak, meg az unokáim is eljönnek hozzám. Még ezt a szép hintaszéket is a fiam vette. A lányom meg varrt rá puha huzatot. Ők dolgoznak napközben. Mit tennék én egyedül otthon a nagy házban?
Az arcán nyoma sem volt haragnak, bánatnak. A szeme is mintha huncutul mosolygott volna.
— Látja ott azt a vézna asszonyt? — mutatott az egyik asztalnál ülő sovány nénikére.
— Igen látom.
— Vele vagyok egy szobában. Nagyon rendes kis asszony. Mindig ketten imádkozunk. Ő is szeretett valakit nagyon, de az a férfi nem volt jó hozzá. Menjen csak oda kedves, meg ahhoz a bajuszos emberhez is, aki mindig csak sakkozik, mesélhetnek ők is az életükről. Mert tudja, minden ember élete egy regény. Sohasincs két egyforma…
Öreg, töpörödött kis ujjait végigsimogatta a fiatal nő kézfején, s még hozzátette: — Aztán csak okosan azzal a férjválasztással…
Edina, miután elköszönt Zsófi nénitől, még beszélgetett néhány idős emberrel. Később megköszönte az igazgatónak, hogy engedte a beszélgetést az idősekkel. Még egy kicsit megsimogatta a faburkolatot, miközben lépkedett a lépcsőkön, aztán kiment a nagy ajtón.
A kastélyhoz vezető utat gyönyörű, virágzó cseresznyefák és meggyfák szegélyezték. Mintha menyegzőre készülnének… Az újságíró most döbbent csak rá, hogy ezt a szépséget idejövet nem is vette észre. Zsófi néni szavai más értékrendet mutattak a gyakornoknak. Hát persze, hiszen „jól, csak a szívével lát az ember”. Most már a szívével is képes volt kicsit látni. Tudatosult benne az is, hogy még sokat kell tanulnia, hogy majd jó újságíró legyen belőle.
Sietett haza, hogy nyugodtan gondolkodhasson.
Másnap reggel kopogtatott a főszerkesztő ajtaján.
— Jó reggelt, Edina! Nos, milyen volt a tegnapi napja a szeretetotthonban?
Edina köszönt, de a kérdésre nem válaszolt. A főnöke asztalára helyezte a cikket.
A férfi, finom mozdulatokkal emelte fel a lapokat, majd hangosan olvasta fel a címet: Cseresznyefavirágok…
A kép saját
Legutóbbi módosítás: 2010.04.09. @ 13:00 :: Ruder Jana
