Az apró, budai galériában idősebb, kopaszodó férfi nézegette a kiállítást. Megállt, hosszabban elidőzött egy-egy kép előtt. Előrehajolt, nézte a fényhatásokat, megcsodálta a színek mérhetetlen gazdagságát, a festett alakok fényképszerű megalkotását. Aztán tovább lépett a következő műremek elé, és érdeklődő tekintettel, bólogatva nyugtázta az alkotó tehetségét. De volt, hogy bizonyos festményeket pillantásra sem méltatott, csak ellépett előttük komor arccal, felszegett fejjel. Műértő lenne, netán valamelyik kiállító festő rokona, vagy csak az odakint szakadó eső elől menekült? Senki sem tudta, de hogy is tudhatta volna, amikor rajta kívül csak egy ember volt a tágas helységben.
A férfi épp az egyik tájkép előtt időzött, amikor az extrémen öltözött, hóbortos zseni megszólította.
— Úgy látom, magának is ez tetszik.
— Hozzám szólt? — kérdezte a férfi feleszmélve a műélvezetből.
— Bocsánat! — mondta a másik. — Köves.
— Nem követem! — mondta a férfi meghökkenve, és tetőtől-talpig végigmérte az érdekesen öltözött alakot.
— A nevem, Köves. Én vagyok a…
— A festő! — fejezte be a férfi a mondatot, és a festmény alján lévő monogramra bökött.
— A művész — mondta a másik szerényen, közben úgy bólogatott, mintha ezzel mindenkinek tisztában kéne lennie.
— Akkor ez az ön…
— Igen, az enyém — mondta a festő önelégült arccal. — Mit szól?
— Hm — dünnyögte a másik, és előrehajolva vizslatta a képet.
— Ez jól esik — mondta a festő. — Manapság kevés a műértő. Maga is úgy látja, ahogy a… hogyishívják?
— Hát, nem is tudom — felelte a férfi le nem véve tekintetét a képről.
— Tusakodik, igaz?
— Ide talán egy házat… — mutatott a férfi a vászonra.
— Stílustalan! — kiáltott felháborodva a művész.
— Nono, nono! Ne siessen! — intette őt a férfi. — Ha a házat a fák mögé festi…
— Nincs ott semmiféle ház — jelentette ki határozottan a festő.
— Hát ez az! — kiáltott fel a férfi. — De ha maga oda festi, akkor van! Akkor van ott egy szép, nagy ház!
— De nincs ott!
— Látom, mert ha ott lenne, akkor látnám — mondta a férfi cinikusan.
— Tudja mit? Ez a kép a ház nélkül is megér, vagy két milliót!
— Házzal meg megérne legalább huszonkettőt! Tudja maga, mennyibe kerül ott egy ház?
— Hol? — kérdezte meghökkenve a festő.
— Hát ott! — mutatott a vászonra a férfi.
— Ne idegeljen!
— Én nem… csak mondom… egy szép ház…
— Oda se férne már az a ház! — kiáltott fel hirtelen a festő. — Ott az erdő!
— Marhaság — jelentette ki a férfi magabiztosan. — Ott a tisztás! Tegye oda a házat!
— Nem teszem! A tisztáson a gombászok vannak!
— A gombászok nem mehetnek oda!
— Hát már miért ne mehetnének? — csodálkozott el a festő.
— Mert magánterület.
— Miért lenne magánterület?
— Mert ott a ház — mondta a férfi nyugodtan, és fél szemmel a festőt leste, vajon mit szól mindehhez.
A festőt épp az idegösszeomlás kerülgette. Mellkasa le-föl emelkedett, pulzusa felszökött, kezével inge nyakát tágította. — Hát én begolyózok! — üvöltötte. — Ismételd el, mondd el még egyszer te szemét, hogy miért lenne az, ott, magánterület!
— Mert ott a ház — felelte a férfi egykedvűen.
— De hát nem látod te nyomorult, hogy nincs ott semmiféle ház! Te szemét, te! Hát nem fér oda! Értsd már meg, hogy nem fér oda! — zokogta térdre rogyva a művész, és selyemsáljába fújta elcsöppenő orrát.
— Hahahaha! — nevetett fel a férfi. — Még hogy nem fér oda! Azt mondod, hogy nem fér oda? — ezzel belső zsebéből előkapott egy élénkpiros, vastag filctollat, és az elképedt művész orra előtt, emeletes házat firkantott a tisztásra, a fák közé. — Na, látod, hogy odafér, te, te művész, te!
Ezzel sarkon fordult, és faképnél hagyva a zokogó alkotót, kiviharzott a teremből.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.12. @ 10:34 :: S. Szabó István