Régmúlt idők ebédcsalogató
melegségével öleltél át.
Kendőd lehullt, hajadban éreztem
az ételgőz kapros illatát.
Fényt terített szemed, csillagabroszt,
csak nekem, míg mosolyod kigyúlt.
Feltálaltad sorsodat, úgy vártál,
mint Isten a tékozló fiút.
Így érkezem hozzád éveken át,
mint egy sóhaj, mint egy gondolat,
gyökeréhez visszahajló ágként,
hogy táplálj, enyhítsd a gondomat
s hallgass meg a szótlanság zajával,
megcsókoljam fáradt kezedet,
összerakjam neked kárpótlásul
napokká a széthullt perceket.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.28. @ 13:30 :: Seres László