Amikor Izabella Doroghy Fülöpöt beköltöztette a kastélyba, tudta, jól választott. Doroghy úr már nem volt fiatal, megfontolt ember lett az évek múlásával. Albertet, a fiatal méltóságos urat is ő nevelte, oktatta. Nem volt könnyű dolga. Makacs, engedetlen nebuló volt Albert. Fülöp úr pár ősz hajszálat köszönhetett azoknak az éveknek. Szabódva állt hát kötélnek, mikor a Méltóságos asszony felkereste, de ahogy múltak a hetek egyre több öröme lett az érdeklődő, őszinte kisfiúban. Pisti gyorsan tanult illemet, szép beszédet, s a tudományokban is jeleskedett. Nem csoda, hogy szinte minden idejét vele töltötte tanítója.
Csak Ancsa járt kedvetlenül a kastélyban. Semmi nem tetszett neki, igyekezett palástolni érzéseit, de nem nagyon sikerült.
— Mi a baj Ancsa? — kérdezte Izabella, mikor csaknem kicsúszott Ancsa kezéből a tollseprű. — Mostanában olyan szomorú vagy…
— Igyekszem én Méltóságos asszony, de nehéz így nekem, hogy Pisti…
Izabella a lány mellé lépett, felemelte leszorított állát, s meglátta könnyel telt szemét.
— Kitől tanultál te olvasni Ancsa? — kérdezte. — Mit tudsz még a világ dolgairól? Mesélj! — biztatta az asszony.
— A nagyapám is tudott… — bökte ki Ancsa.
— Nocsak! És ő honnan?
— Hát… az ő édesapja tanító volt, valahol messze, ahonnan származik a család… — mondta lassan Ancsa.
— Tanító? — Izabella elgondolkodott.
— Gyere vissza délután! — mondta Ancsának.
Izabella leült kis íróasztala mellé és sokáig számolt. Tudta, nehéz évek jönnek. Lassan itt az őszi munkák ideje. Végül arra jutott, hogy a birtok szépen jövedelmezett évek óta. Biztosan átvészelik a következő éveket is. A megtakarított pénzből is maradt szépen.
Hívatta Fülöpöt, s hosszasan latolgatták, hogyan lehetne Ancsa életét elindítani messze, Budapestre.
Délután Ancsa kicsit megszeppenve állt Izabella és Fülöp úr előtt.
— Ancsa, emlékszel, mit mondtam nemrég? — kérdezte Izabella.
— A szobalányságról?
— Arról, hogy egyszer majd más lesz az életed… — nézett komolyan a méltóságos asszony.
— Igen, de…
— Azt én nem ismerem! Holnap Pestre utazol, Doroghy úr elkísér mindenhova. Lakást kerestek, s tanulni fogsz. Úgy döntöttem tanító lesz belőled. Aztán ha végeztél, visszajössz a faluba. Addigra felépül az a kis iskola is, amit tervezek. Te megtanítasz minden falusi gyereket írni, olvasni, s amire még kell.
— Méltóságos asszony… — kezdte Ancsa.
— Tudom… a köszönet a munkád lesz. Jó tanítónő leszel Ancsa — s intett a lánynak, hogy elmehet.
— Tanítónő! — suttogta Ancsa, s a szíve majd kiugrott. Szerette volna elmondani mindenkinek, de jobbnak látta, ha hallgat. Elindult kevés holmiját összecsomagolni a másnapi utazáshoz.
Doroghy Fülöpre, mint nevelőre, tanácsadóra mindig számíthatott Izabella. Ismerte az egész életét.
Fülöp úr titokban csodálta az asszonyt, erejét, kitartását, s idővel be kellett vallania magának, hogy másként is gondol rá. Ez azonban csak gondolat maradt. Régi nemesi családból származott Fülöp úr, de az apai örökségét, egyesek szerint elherdálta. Izabella másként látta ezt, mint a többi méltóságos asszony. Ő becsülte Fülöp úr tudását. Külföldi egyetemi éveiről is gyakran kérdezte. Tudta, hogy tanulásra, utazásra költött egy vagyont, bejárta Európát. Több nyelven beszélt, kitűnő latin tanár volt. Pénze fogytával lett nevelő, házitanító, úri helyeken. Csak ott, ahol megkapta a neki járó tiszteletet. Tudta, hogy a méltóságos úr nem sokra becsüli őt. Neki is volt véleménye róla, de Izabella kedvéért maradt a kastélyban.
Amíg Ancsával beszélgettek Pisti elunta az íróasztal melletti várakozást. Elindult a kastély másik szárnya felé. Arra még nem járt, nézegette a falon függő festményeket. Itt-ott megállt, árnyékát nézte a falon, ahogy a fény rajzolta.
— Ilyen nagy leszek! — gondolta —, s akkor ezt megmutatom mindenkinek. Méregette a szemével, felemelt kezével.
— Te meg mit idétlenkedsz itt? — reccsent rá a Méltóságos úr hangja.
— Jó napot kívánok Méltóságos úr! — hajolt meg előtte Pisti, ahogy tanulta. — Csak sétálgatok, sokat ültem már odabent — s visszafelé mutatott a tanulószoba felé.
— Az istállóban lenne a helyed, ebadta kölyke! — taszította félre az útjából Békéssy Barna.
— A Méltóságos asszony azt mondta, hogy az én helyem a kastélyban van, lesz is mindig… — húzta ki magát büszkén a kisfiú.
— A Méltóságos asszony… — mondta dühösen Békéssy Barna —, majd beszélek én a Méltóságos asszonnyal — dörmögte maga elé, s ment sietve. Várta a kocsis, a város, az a ház… a Madam, ahova egyre sűrűbben látogatott. Gyarapította Fáni spórolt pénzét. Mert Fáni még mindig tudta mit szeret a Méltóságos úr, s azt is tudta már, hogy ő mit akar. Az a sok csinos lány, akiket ismert a faluban… dolgozhatnának neki is… ő lenne a Madam.
Lassan eljött a tél, közeledett a karácsony. Békéssy Barna egyre mogorvábban ült a kastély szobáiban. Voltak délutánok, havas esték, amit Izabella közelében töltött olyan félig éber, szundikáló állapotban. Beszélnivalójuk nem volt. Izabella egyszer meg is kérdezte:
— Nincs semmi fontos dolga? Bemehetne szánnal a városba, a kávéházi barátai biztosan hiányolják. Nem írt már régen egy sort sem…
— Írni? Azt kellene, de nincs mit. Érti? Nincs miről… ez a tél, a havazás… tönkretesz! — felállt, s elvonult aludni.
— Mint a medve! — gondolta Izabella, akinek Pisti vitt színt az életébe. Boldogan kopogott be hozzá a fiú naponta, elmondani, mit tud már. Sokat olvasott.
— Megérdemli ez a Pisti fiú a törődést Méltóságos asszony… — mondta Fülöp úr is.
— Segítsen nekem Doroghy úr — kérte Izabella —, karácsonykor érkezik Albert fiam a feleségével. Szép estét szeretnék… mi legyen Pistivel? Együtt kellene ünnepelnie velünk… mit gondol?
— Furcsa helyzet — ráncolta a homlokát Doroghy úr —, örökké nem titkolhatja Pisti létét a fiatal Méltóságos úr előtt, de ne az ünnepen! Elviszem Pistit Ancsához Pestre, látogatóba, ha önnek is megfelel Méltóságos asszony. Akár egy hetet is ott tölthet, én is szívesen látogatom meg a régi barátaimat!
— Ez lesz a legjobb! — örült meg Izabella. — Tudtam, hogy magára számíthatok Doroghy úr. A költségeket persze én fizetem — s mosolyogva gondolt arra az estére mikor újra a fiával lehet. A férje?
— Majd beszélek vele — gondolta szinte közömbösen.
Csilingelő szán hozta Albertet és feleségét a városból. Izabella fogadta őket a régi anyai szeretetével. Albert magas férfi volt, magabiztos fellépéssel. Gazdag úr benyomását keltette. Társasági modorával mindenkit levett a lábáról. Jól házasodott. Felesége, Antónia vagyona, meg aki a gazdaságot vezette, Torma Boldizsár levette a válláról a gondokat, élhette kényelmes életét, amely nem sokban különbözött apjáétól. Antónia kedves, de visszahúzódó, szépnek nem mondható úrhölgy volt, társaságban szinte jelentéktelen. Albert úgy is kezelte, alig beszélgettek két év alatt.
Vacsora közben is többnyire a Méltóságos úr vitte a szót, aki örült fiának. Végre volt kivel inni, szivarozni, beszélgetni. A hó alatt alvó birtokok sorsáról nem sok szó esett, a közeli városról annál inkább.
— Maradjatok szilveszterig! — javasolta Békéssy Barna vacsora utáni beszélgetés közben. Albert érdeklődve kérdezte:
— Mi történik itt a kastélyban akkor?
— Fene tudja – felelte az apja —, de a városban… elmegyünk mulatni. Szeretném itt hagyni ezt az álmosító semmit! Ott lesz ám az igazi élet! Proszit! — koccintottak, s cinkosan összenevettek.
Szilveszter délutánján előállt a szán. A kocsis fázva várta az urakat. Hatalmas havazásban indultak.
— Bolondság most útra kelni! — búcsúzott Izabella. Antónia ijedten állt, szólni sem mert, mikor Albert kézcsókkal búcsúzott.
A városban megálltak a Szarvas szálló előtt. Két éjszakára foglaltak szobát, bár tudták ott alig töltenek némi időt.
Békéssy Barna vidáman vitte fiát a legjobb társaságba. Zene szólt, pezsgősdugó durrant. Egy régi barát a zajban közel hajolt Békéssy Barna arcához:
— Jó, hogy jöttél, ősz óta nem láttalak barátom!
— Ilyenkor csak nem maradok el… — kezdte a Méltóságos úr.
— Hallottad mi újság Kapolcsyéknál?
— Nem tudok semmit.
— Tavasszal érkezi az örökös, Berci fogadkozik, hogy fia lesz. Akkor aztán bővíti a kastélyát a nagyságos úr. Valami kintlévősége van, sok pénz, abból telik…
Békéssy Barna bólogatott a hír hallatán, s elsápadt. A pénz… az ő adóssága… honnan? Fiára nézett.
— Albert, a te birtokod tehermentes ugye?
— Úgy tudom… de miért is érdekli apámat?
— Majd… otthon, beszélünk, idővel…
Az idő — ötlött eszébe, s számolni kezdett. Azt mondta tavasszal… Júliusban, Annabellával… Szédülni kezdett… Tavasz? Március, április… Már értette az elmaradt kis leveleket, amelyek beárnyékolták havas, fehér napjait. Most, ha fiú lesz… Adósa Bercinek, Annabellának, de másként, mint hiszik. Rémült volt és boldog. Nem tudta melyik a nagyobb érzés a lelkében.
Éjfélkor mámorosan koccintottak.
— Boldog újévet Albert! — ölelte át fiát Békéssy Barna. — Gyere, elviszlek valahova… gyere… — s húzta magával alig botladozó lábakkal a havas járdán, az utca végéig.
— Boldog újévet! — nyitott be szélesre tárva az ajtót.
A Madam csak nézte a két elázott urat.
Békéssy Barna még nem sejtett semmit, nem tudta, hogy ez volt az utolsó békeév, észre sem vette, hogy elmúlt talán gyorsabban, mint más évek.
Rossz irányba fordult ezután a történelem kereke.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.15. @ 14:54 :: Sonkoly Éva
