Beköszöntött az újesztendő, Európában, Bécsben, Szarajevóban. Volt, aki józanul ébredt, uralkodásról álmodott. Messze, valahol Szerbiában heves fejfájásról panaszkodott valaki, akinek különös álma volt.
Békéssy Barna szilveszteri mámorát rég kialudta. Fiával beszélgetett. Lassan kezdte, nem akarta elijeszteni Albertet pedig tudta, hogy a birtokát nem ő igazgatja, de mégis… komoly pénzről van szó. Úgy gondolt rá, hogy az ő pénzéről. Fiának kötelessége segíteni, az apja bajban van. Becsületbeli tartozásról beszélt. Albert kártyaadósságra gondolt, de az összeg meglepte.
— Talán, ha felezni lehetne… — gondolkodott —, felét most kölcsönözhetném, a másik felét nyár végén. Betakarítás után, mikor a birtok is… de addigra apámuramnak is? — nézett kérdőn az apjára.
— Félreértettél Albert, nem kölcsönre gondoltam. Segíteni kellene édesapádon kedves fiam! — nézett aggodalmasan Albertre.
— Hát… nem is tudom.
Békéssy Barna egyre kisebbnek tűnt a fotelben, egyre elesettebbnek. Albert megsajnálta. Eszébe jutott az utóbbi pár nap szórakozása is. Akkor mintha más lett volna.
— Múlik az idő felette is! — gondolta —, s feljegyezte az összeget.
— Akkor a felét pár héten belül elküldöm édesapámnak.
Békéssy Barna szolídan bólogatott.
— Az én fiam — gondolta — az én vérem!
Büszke volt magára. Izgatottan gondolt arra a pillanatra mikor tartozásával meglátogatja majd barátját, aki eddig csak egyszer sürgette a pénzt, még karácsony előtt.
— Meg kell várni a tavaszt, ha lehet — gondolta —, akkor már másért is érdemes lesz utazni Berciékhez. Láthatja a fiát. Mert fiú lesz biztosan…
Alberték elutazása után minden gondolatát lekötötte Annabella és születendő gyermeke. Az övé, ehhez kétség sem fér. Szinte naponta számolta a hónapokat. Már csak egy aggodalma maradt. Hogyan lesz az ő törvényes gyermeke?
— Elmondjuk ketten Annabellával Bercinek — gondolta. — Ehh, nem jó ötlet! Mit gondolna a világ?
Végül arra jutott, hogy titokban a kicsi születése után végrendeletet készíttet. Mindent ráirat. Gazdag fiú lesz, nem akárki. Egyetlen örököse.
— Az a Balogh Pisti pedig… lehet, hogy ügyes gyerek, de mégiscsak egy parasztasszony fia — morfondírozott magában.
Ahogy februárban elolvadt a hó sietős dolga akadt a városban. Felkereste a család ügyvédjét. Úgy gondolta a végrendeletét titokban majd Annabella kezébe adja, ha ellátogat hozzájuk.
Dr. Kévés Tibor ügyvédnek szép, régi emeletes háza volt. Olyan családi örökség. Békéssy Barna nem örült a keskeny, kicsit magas lépteket kívánó lépcsősornak, de a cél érdekében szaporán lépegetett.
Az ügyvéd úr mosolygós, hegyesre pedert bajszú, középkorú ember volt. Mióta praktizált ismerte a Békéssy családot, annak minden ügyét-baját.
Összevont szemöldökkel hallgatta a méltóságos urat, miután az teljes titoktartást kért tőle.
— Ennyi volt a történet — mondta —, már csak a végrendeletemet kellene hozzá igazítani.
Apró köröket rajzolt zavartan a szőnyegre sétapálcájával.
— Az nem olyan egyszerű — nézett egyenesen a szemébe az ügyvéd.
— Mi a baj vele?
— Először is a Méltóságos asszony nélkül nem rendelkezhetek, mivel a pénzügyek az ő kezében vannak. Ha mégis hozzájárulna, amit nem hiszek, adódik a második akadály.
— Milyen akadály?
— Ha jól értettem még meg sem született az örökös, tehát a nevét sem ismerjük.
— Ó, értem már — szólt közbe Békéssy Barna —, nem azonnal gondoltam én. Majd születése után, talán úgy április végén, májusban… — tapogatózott bizonytalanul.
— Méltóságos úr szívesen dolgozom a családnak, de így Albertet, s Júliát, a leányát is kizárná az örökségből, ha jó értem. A vagyon azonban közös a Méltóságos asszonyal, s ahogy a dolgok állnak évek óta… a pénzügyekre gondolok… — Szórakozottan lapozgatott közben egy kimutatást. — Erre nincs lehetősége Méltóságos uram! — csukta be a keményfedelű füzetet.
Békéssy Barna szédülni kezdett, veríték gyöngyözött a homlokán, zsebkendőért nyúlt, keze remegett.
— Rosszul van Méltóságos úr? — hallotta távolról.
— Vizet! — suttogta. — Vizet adjon gyorsan! — kezét a mellkasára szorította. Ivott lassú kortyokkal. Nem emlékezett rá mikor volt utoljára víz a szájában, de úgy érezte, ez a hideg ital megmentette az életét.
— Ne hívjak orvost? Jobban van Méltóságos úr? — hajolt fölé aggodalmasan az ügyvéd.
— Kell a fenének orvos! Mi maga? Javasasszony? Kuruzsló? Engedjen utamra, ha mást nem tud csak orvost emlegetni! — indulatosan felállt, s előző rosszullétével mit sem törődve már az utcán káromkodott cifrán.
Néhol megfordultak utána.
— Nézd, Békéssy méltóságos úr! — hallotta, de nem törődött senkivel.
Beült szokásához híven a kávéházba, s leöblítette a pohár vizet jóféle borral.
— Szervusz Barna, mi a baj? — ült mellé egy régi barátja.
— Tönkretesz ez az asszony! — motyogta az üres pohárba nézve, hogy kire gondolt azt csak ő tudhatta.
Telt az idő. Lassan ébredezett a természet. Lombot növesztettek a fák. A határban megindultak a tavaszi munkák. Rügyeket bontott a rózsabokor a fákkal szegélyezett sétány mellett. Már az új szobalány a Rozi is beleszokott a munkába, csak Jani sóhajtozott titokban Ancsa után. Rozi szorgalmas volt, de vörös hajú, szeplős, csinosnak sem mondható. Így aztán Jani egyre többet gondolt Ancsára.
— Ha hazajön, feleségül kérem — határozta el magában.
Csak egyet nem értett. A Pisti gyerek sorsát.
— Megtetszett a Méltóságos asszonynak. Úri flanc ez is, majd ráun egyszer, aztán visszalöki oda ahonnan jött! A kertész fia — gondolta Jani.
Izabella nagyon elégedett volt a fiúval, megszerette.
— Kedves, jómodorú gyerek lett — nézte gyakran séta közben.
Pisti sokat kérdezett, de a Méltóságos urat messziről elkerülte.
— Majd, ha megnövök — gondolta magában — elé állok, s meglátjuk ki a született méltóságos? — mert valamit már hallott, de nem tudott úgy gondolni rá, hogy ez a zsarnok ember lenne az édesapja. Ilyet nem súgott neki a szíve.
Május elején Izabella levelet kapott Kapolcsyéktól. Szép, díszes értesítést, amelyben Kapolcsy Bertalan és neje közölték gyermekük születését. Nézegette sokáig, barátkozott az új névvel, Kapolcsy Júlia. Érdekes választás, mint az ő lánya… Júlia. A szalon kis asztalára tette a felbontott levelet, s lement sétálni a parkba Pistivel.
Békéssy Barna úgy érezte eljött az idő, hogy meglátogassa Berci barátját, a fiától kapott pénzzel. Gondolta a tartozás felét rendezi, s titokban reménykedett, hogy láthatja Annabellát is. Talán már megszületett a fia is.
Sietett Izabellához, hogy megbeszélje az utazást. Pár napig távol lesz. Benyitva a szalonba gyorsan szétnézett, Izabellát kereste a szeme, de hirtelen megakadt az asztalon heverő levélen. Ismerős volt a boríték, az a kis fehér, finom tapintású. Még Annabella illatát is érezte. Soha nem voltak gátlásai. Most is azonnal felkapta a levelet. Kétszer is elolvasta. Nem hitt a szemének. Kapolcsy Júlia. Ugráltak előtte a betűk, pára futotta el a szemét. Ujjaival törölgette. Kapolcsy János… reménykedett… de nem, Júlia…
Gyorsan leült. A szíve hevesen vert, ismételte a nevet… Jú-li-a, mint az ő lánya! Az ő lányuk…
Keserűen boldog volt. Gyűrögette a levél szélét, majd kisimította. Ezzel a mozdulattal elsimította álmát is, arról a fiúról, akinek odaadta volna az egész vagyonát.
— Majd Albert! — gondolta keményen. — Ő lesz az örökösöm! Ez a Pista gyerek meg mehet, amerre lát!
— Annabella, szegény kicsikém! — görgette tovább gondolatait. — Berci? Jó apa lesz, biztosan.
Az utazást halasztotta, másfelé látogatott sűrűn. A városba. Fánit kereste.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Sonkoly Éva
