Pihenten ébredek.
Itt igazán alszom, nem riadok fel óránként, mint otthon…
Pihenek, álmok nélkül…
Könny? hozzászokni a jóhoz… Belereszketek, mikor eszembe jut, milyen volt „azel?tt”. Éjfél után, teljesen kimerülve zuhantam ágyba, de képtelen voltam elaludni, csak forgolódtam, füleltem, bekapcsoltam, majd lekapcsoltam a tévét, ittam egy korty vizet, körbejártam a lakást újra és újra, majd visszazuhantam az ágyra. Végre elszunyókáltam. Álmodtam. De nem csak „egyszer?en” álmodtam: színes, zajos, eseménydús volt mindahány. Volt, amelyik egész élettörténetet ölelt fel, filmszer?en, apró részletességgel. Némelyik álom kegyetlen volt, rettenetes, rémít?… Megesett, hogy nemcsak az esemény maga rémisztett halálra, hanem az, hogy én voltam a kegyetlen gyilkos, és a sötét lélek minden egyes rezdülését sajátomként éltem végig. És azok a mélységesen szomorú álmok, amikor a hangos zokogásomra ébredtem!
Egy éjszaka az ember – állítólag – nyolcszor álmodik. Az volt a ritka eset, amikor nem emlékeztem minden egyes szörny?ségesnél szörny?ségesebb és gyönyör?bbnél gyönyör?bb álomfilmre…
Amikor már meguntam a próbálkozást (márhogy az er?feszítéseket a nyugodt álomtalan álom érdekében), lemásztam az ágyról, fáradtabban, mint ahogy lefeküdtem, majd – ozmózissal tán – elértem a kávésbögrém fülét és ledöntöttem egy liter kávét, hogy életet leheljek zsibbadt tagjaimba. A kézreszketést egy doboz cigivel próbáltam orvosolni. (Egyszer a Kedves elégette. Esküszöm az összes rigó nikotinfügg? lett a környéken.) Zuhany, majd irány a papír mellé, tollat fogtam a kezembe (tudom, én már csak ilyen maradi vagyok, a számítógépre szükségtelen jóként tekintek; csak azt szeretem benne nagyon, hogy nem csattog olyan hangosan, mint az ?srégi írógépem. Bár nyilván csak a nikotinfügg? füttyösöket zavarná ott az erd? közepén…). Illetve kés?bb odaálltam a vászon elé az ecsettel, és megpróbáltam megszabadulni az éjszaka felgyülemlett nyomasztó álomképekt?l. Többnyire sikertelenül… Belefáradva a megtisztulási kísérletekbe, éjfél után zuhantam ágyba…
Ó, ez most más, teljesen más!
Milyen fantasztikus volt az els? itt-ébredésem!
Érkezésemkor tele voltam kérdésekkel, de legy?rt a fáradtság. Nem az a kipihenhet? fizikai, sem a napokig tartó lazításért kiáltó szellemi. Ez hatalmasabb volt bárminél, amit ismertem, és képtelen voltam már kezelni. A fejem a végén már olyan volt, mint az a hálós bevásárlószatyor. Ha üres volt, látszólag nem fért bele, csak egy darab alma. Amint telepakolta az ember azzal a sok mindennel anyuci bevásárló listájáról, jó nagyra nyúlt. De ha túl sok került bele, az is kiszakadhatott. Tele volt a fejem álmokkal, éreztem, nem soká tart már, túl sok kerül bele…
Eld?ltem a mohaágyon, levelek borultak rám, elborított a selymes, álomtalan éjszaka…
S?r?, már-már érinthet?, mégsem fullasztó feketeség…
Aztán apró, türkiz villanások váltak ki a bársonyfekete háttérb?l, és halk zúgást hallottam. Talán lombsusogás. Majd egy csengetty?. A csengetty? a nevemen szólított… egyre hangosabban… Kinyitottam a szemem, próbáltam látni, szemüveg nélkül nem könny?… Hol hagytam? A csilingelés egyre hangosabb, de már biztos voltam benne, hogy csak a fülem cseng. A csend rémiszt?. Se madárhang, se lombsusogás. A homályos háttérb?l kivált egy idegesen röpköd? zöld lényecske. Csapzottnak t?nt. Senki mást nem láttam, hiába forogtam körbe.
– Hol van ?? Hol vannak? Az a szárnyas, sisakos tünemény, meg a párja, tudod…
A pici lényecske szomorúan lehajtotta a fejét.
Ha nincs itt más, és ez a kicsike lény úgy t?nt, nem tud szólni egy szót se, hogy tudom meg akkor, mi a feladatom? Egy percig sem aggódtam azért, hogyan jutok majd haza, a saját világomba. Meg sem fordult a fejemben. Azon majd ráérek kés?bb töprengeni, gondoltam.
Mintha értené minden gondolatom, a zöld tündér belekapaszkodott a ruhámba, egy ösvény felé mutogatott, amit csak akkor vettem észre. Vagy addig ott sem volt… Elindultam hát utána az erd?n keresztül. A csodás, ezüstös csillogás, ami érkezésemkor (El?z? este? Egy évezrede?) fogadott, a finom álompor, ami akkor mindent beborított, akkorra szinte teljesen elt?nt. A varázsfátyol, ami ezt a tájat takarta, foszladozni látszott.
Felbukkant el?ttem, a széthajló aljnövényzet mögül, a Tó. Finom vibrálás futott végig a b?römön, tet?t?l – talpig libab?rös lettem. Úgy vettem a leveg?t, mintha lefutottam volna a nagykört rekordid? alatt. A szívem dübörgött… Ez AZ a tó! Az, amir?l álmodtam, minden éjjel, legalább egyszer, sok-sok éven keresztül… álmodtam, hogy úszom, elmerülök benne, és nem félek, végre nem félek az arcom a vízbe temetni, nyitott szemmel megmerülni…
Úsznom KELLETT benne!
Hát nem tör?dve a ruhámba kapaszkodó, annál fogva visszarángatni igyekv?, majd a földre hulló ruhákba gabalyodó, attól szabadulni akaró tündérpirinyóval, egyenesen a tóba merültem…
Tudhattam volna, igazán tudhattam volna, hogy ez nem igazi víz…
Tündérálom, Tündérfölde, Tündérvíz.
Hívják bárhogy, én bizony belevetettem magam…
Az elém táruló látványtól felhördültem. A felhördüléshez általában leveg?re van szükség. Az víz volt. Legalábbis annak t?nt. Mégis lélegeztem. De nem túlságosan érdekelt. Ugyanis kavargó képeket láttam, alaktalan, elmosódott foszlányokat, vagy higanyszer? gömböcskéket, tükröz?d? felület?t. Kíváncsiságomban hozzáértem az egyikhez, és már meg sem lep?dtem, mikor a gömbben játszódó jelenet kell?s közepén találtam magam… Egy felém vágtázó ménest?l pár méterre… ijedtemben eltakartam a szemem… És máris a gömbön kívül találtam magam… Fel kellett merülnöm a felszínre. Meg akartam emészteni, ami hirtelen eljutott a tudatomig: ezek itt mind álmok. Az álmaim. Megnézhetem az álmaimat…
A parton ültem, töprengtem: ez lenne a feladatom? De miért? A víz felszíne alatt kavargó foszlányokat, buborékokat néztem. Akkor itt kell lennie annak, ami oly régóta kísért. Mindig újra és újra ez a kép gyötör. Vágyakozva kinyújtottam a kezem, megérintettem az ezüstös víztükröt. Az valóban tükörré merevedett. Mint valami érint?képerny?. (Hmm… Mintha nem is én gondolnám, vékonyka hangot hallok a fejemben: „Szerinted honnan jött az ötlet?”)
Már tulajdonképpen semmin sem csodálkozom. Azon sem, hogy elém gomolyog az a csodálatos, feledhetetlen álom. Csakhogy a vége itt is hiányzik. Nincs felszabadító befejezés. Látom, mint egy filmet, a tó tükre a vászon:
Egy óriási épület folyosóit rovom, keresek valamit, vagy valakit, esetleg üldöznek is, ez nem teljesen tiszta… Lépcs?n fel, lépcs?n le, egyre idegenebb a környezet, egyre kevesebb az ember, míg végül teljesen magam vagyok, kétségbeesetten rohanok valami el?l, vagy valami után. A lépcs?k egyre vaskosabbak, egyre zegzugosabbak a folyosók, itt-ott repkény fedi az oszlopokat…
És itt vége. De én tudom, hogy nem így végz?dik:
Hisz végül, egy hatalmas csarnok oszlopai közt felbukkan a kert. Kilépek: Mindenütt színpompás virágok ismeretlen fajai, a felh?k között áttör? fényglóriában, a kert végén áll a fa, az élet fája… Gyökerei sziklaszakadék szélén kapaszkodnak, azon túl csak felh?tenger, ez itt a Világ Vége, lombkoronája a nap felé nyújtózik. Az érzés, amit kivált, a látványnál is felemel?bb: BÉKE. Nincs tovább harc. Ez itt az Élet Kertje, a Paradicsom. Itt mindenki biztonságban, szeretetben élhet…
Amint gondoltam, meg is jelent minden…
Az álomfoszlányból álomgömb lett, felülete fényl?.
Azonnal megértettem, mi a feladatom! Még mindig nem értettem, miért pont én, és azt sem, mi az ok, mi a cél. De legalább már tudtam, mit kell tennem.
Azóta a bársonyos puhaságú éjszakákat kavargó álmokkal teli nappalokkal cserélgetem.
Egyre több kis zöld tündérke bukkan fel. Néha visszavágyom a némaságba, csacsogásuk az ?rületbe kerget… Aztán rá kell döbbennem, hogy annál az üres némaságnál minden csak jobb lehet.
Elmosolyodom. Eszembe jut egy régi álom. A kavargó álomfoszlányokkal teli tó felé nyújtom a kezem…
Legutóbbi módosítás: 2010.04.23. @ 09:48 :: Süveges Zsuzsanna
