Elvesztettem a telepatikus képességeim megint. Ez a kurva skunk. Az égen közeleg a meteorit, én meg ide vagyok szögezve ehhez az egyébként patent kis hintaszékhez. Körülöttem semmi használható. Az egyetlen dolog, amiért hajlandó lennék felállni az egy pohár víz. Az ?rjöng? tömeg lassan elözönli az utcákat, masszívan maga alá temeti a csöndes környéket az ordítás, ha jól figyelem nagy része amerikai, egy része japán, vagy kínai. Néhány mexikói szót is hallok, de ?k egészen hátul battyognak. Nem kapkodnak. Dudálás csörömpölés… Ki az az állat, aki kihasználva az alkalmat tör és zúz? Világvége ide vagy oda.
Na de a víz. Na az most már egyre inkább ingereim központjába fészkeli magát. Ha az arrogáns tömeg hagyná, most biztos egy versen gondolkodnék a vízhez. Valami olyan hogy:
Likvid szerelmem
Te h?s h?s
Vagy maga a pátosz
Mit át úsz
E száját tátó
Téged látó
Éhes gyermek
Áhítata közben
Úgy figyel meg
Hogy normál esetben
A nyála folyna érted
De most pont ehhez kellesz te
Remélem értesz.
Persze így nem jutok a végére, valahol a te h?s h?snél elakadok. Haragomba a tömeghez vágok egy almacsutkát – kussoljatok már gecik! Persze basznak rám. Én is leszarom ?ket, megtömöm újra a pipám. A meteor egyébként most már akkor mint egy szentjánosbogár 45 centir?l. Esküszöm, nem tudom honnan faszból rohan el? ennyi ember. Kicsit kinézek jobbra, és amerre csak nézek, nagy kötött sálszer?en hömbölyg?’ emberlavina. Hinta-palinta.
Oldalra nézek, a víz már egyre kevésbé érdekel. De valahogy úgy érzem itt az ideje elindulnom. A második tömés el?hozta bel?lem a kalandort. Öreg vénhedt testem, mint egy lábain álló hernyó vánszorgok bele a jó büdös el?re. A tömeg fut, szalad, én csoszogok át, csak fel ne toljon valami nagydarab állat az egyik villanyoszlopra. Átérek a járdán, egy idióta sz?ke kislány még belém vájja a könyökét, feléje legyintek a botommal, nyakon találom, elesik, hátranéz, bömbölni kezd, betolom az ajtót, belépek és kérek egy fröccsöt. What?
Rendszeresen elfelejtem, hogy Amerikában nem tudják mi az a fröccs. Kérek egy deci bort, meg bele egy deci szódát. Nem tudja mi az a szóda. Mondom, toljál bele gázt. Erre lassan a pult alá nyúl. Szerintem a fegyverért. Én felemelem a botom, és fültövön vágom. Elfekszik, kiszolgálom magam, böfögök egyet és kinézek az ablakon. Már csak a maradék rohan, isten tudja merre. Gondolják, hogy egy földrész méret? meteor elöl elég, ha elfutnak a következ? sarokig? Vagy ha kifárasztják magukat könnyebb lesz elfogadni a végzetet? Esetleg körbe kell futni a rokonokat, barátokat, hogy elköszönjenek t?lük? Amerika.
Kisétálok az utcára, kezemben a pohárral. Alaposan körbenézek, nagydarab n?ket látok lihegve, az értelmes maradék hozza ki marokszámra a csokit, és tömi az arcába, ahogy csak bírja. ?ket legalább megértem. Odamegyek hozzájuk, kérek t?lük egy mogyorósat, beleharapok, és nézem egy darabig az egyre növekv? meteort. Gondolom, még úgy jó fél órám lehet hátra. Lenyelem az utolsó korty fröccsöt, lerakom a poharat az útpadkára. A mutató ujjammal kipöckölök egy nagyobb mogyoródarabot a fels? bal hetesb?l. Megigazítom a gatyám, és visszabattyogok a hintaszékbe. A nap kellemesen süt. Semmi a filmekb?l megszokott sípolás, ami azt jelezné, hogy valami rohan felénk. Az utcák immáron teljesen üresek. A madarak persze megállás nélkül énekelnek. Amióta itt lakom, nem hallottam ilyen tisztán. Talán még soha nem hallottam ilyen tisztán. Érezhet?en leszarják ezt a hajcih?t. A meteor már akkora, mint egy öt kilós dinnye fél méterr?l.
Nagy szerencséje hogy nem takarja el a napot. Már pont mondanám neki, amikor hirtelen sötétbe borul minden. Az a hatalmas légtömeg, amit maga el?tt nyom, nagyjából 90km/h sebesség? szélnek felel meg. Kezdem hallani azt a bizonyos dübörg? hangot. A fülem pattogni kezd. Felállok, végre beleiszok abba vízbe, érzem az elégedett férfi mosolyát az arcomon. Lenyomom a kilincset, besétálok az házba, a falak már dübörögnek, az ablakok remegnek, a csillár himbálódzna, ha lenne, de nem szeretem a csillárokat, pontosan ezért. Felmászom a tet?re, felbaszom az eredeti blues brothers-ös aukción vett napszemcsim, lefekszem, valahogy a szél elmúlt. A madarak is feladták. Látom, ahogy az a baszom nagy k?drab beteríti az egész látóhatárt. Épp csak a horizonton van egy csíkban némi fényesség. Az a kék fény, amiért érdemes élni. Az ég kékje. Az is elt?nik lassan. Már ki tudom venni a domborzatot a hatalmas közeled? kavics felületén. Lassan látom a hegyeket, lassan látom a folyókat, lassan kiderül, hogy ez a közeled? valami lakott, lassan látom a városokat, lassan látom az épületek, lassan látom a mez?t amibe bele kéne másznom, lassan felemelem a botom, lassan de magabiztosan fültövön vágom a mez?t, az gyorsan feleszmél, majd a gömb megfordul, és én elindulok még egy fröccsért.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.03. @ 16:49 :: Szendrői Csaba
