Az I.A speciális iskolaotthonos osztályt két tanító néni vezette, Rita és Zsuzsa néni, mindketten 30 év alatt. Váltották egymást délel?tt/délután, de a tantárgyakat is felosztották egymás között. Rita néni tanította a magyart és az éneket, Zsuzsa néni a matekot és a technikát.
Az els? családlátogatás alkalmával pillanatok alatt felmértem, hogy nemcsak a tantárgyakon osztozkodtak. Rita volt inkább a „szép”, Zsuzsa pedig az „okos”. A gyorsan oldódó hangulatban Zsuzsa elárulta, hogy édesapja most is aktív matematikatanár, több tankönyvet is írt.
Mindketten egyedülállóak voltak, Rita az édesanyjával lakott, nem messze az iskolától, Zsuzsa pedig az Óbudai Lakótelepen, egyszobás kis lakását egy hatalmas kutyával osztva meg.
Mivel a szül?i értekezletekt?l párommal együtt kiütést kaptunk, pénzfeldobással döntöttük el, hogy éppen ki megy el, a gyerekkel meg semmi gond nem volt, így a szükséges iskolalátogatások számát sikerült nagyjából a felére csökkenteni.
Zsuzsával viszont többször is összefutottam a buszmegállóban, ugyanis egy vonalon jártunk dolgozni, csak ellenkez? irányban. Ilyenkor megálltunk egy pár percre, és váltottunk néhány szót, f?leg iskolai dolgokról, egy-két alkalom után önkéntelenül tegez?désre váltva.
Az iskolaotthontól meg az alsó tagozattól egykett?re búcsút vettünk, de Zsuzsával kés?bb is összefutottunk, akkor már csak egy biccentéssel, vagy egy „Szia”-val jelezve, hogy nem felejtettük el egymást.
Az utolsó találkozásunk – ha jól emlékszem – a taxisblokád idején esett, amikor is mindketten – túlteng? kötelességtudatunkkal – gyalog vágtunk neki a hosszú Árpád hídnak, ? Pestre, én Budára.
Kés?bb azt pletykálták a telepen, hogy Rita feleségül ment az egyik Apukához, Zsuzsa pedig elment az iskolából, de hogy hová, arról nem szólt a fáma.
Jó pár évvel kés?bb, kiszállva az egyik metróállomáson, az ott lév? újságosbódéban megláttam a Burda legújabb számát, amit amúgy is készültem megvenni.
– Kérek szépen egy áprilisi Burdát! – szóltam be a kisablakon.
– Jó napot kívánok, kedves J- anyuka, máris adom! – hangzott a viccesnek szánt válasz.
Persze fogalmam sem volt, ki lehet az az újságárus, aki a nevemet is tudja, meg azt is, hogy anyuka vagyok, ezért bekukucskáltam az ablakon. Zsuzsa néni volt, de a vidám köszönés után már lefagyott arcáról a mosoly. Néztem rá szótlanul, ? meg nyilván érezte, hogy magyarázatot várok.
– Pályát módosítottam. Ha tanár maradok, annyi lesz a nyugdíjam, hogy egy cip?t sem tudok venni magamnak.
Átfutott lelki szemeim el?tt, milyen lehet ebben a kalyibában ülni órákon át, télen-nyáron, h?sugárzóval vagy ventillátorral…
– És így most jobb?- kérdeztem hitetlenkedve.
– Nem sokkal több az adminisztráció, mint az iskolában – válaszolt kicsit keser?en.
Gyorsan kifizettem az újságot, és menekültem volna a kínos szituációból, amikor még utánam szólt:
– Anikóval mi van? Gondolom, egyetemre jár.
– Igen. A m?szakira. Volt egykor egy tanító nénije, aki nagyon megszerettette vele a matematikát – próbáltam mosolyogni.
Azóta sem jártam ott újságot venni…
Legutóbbi módosítás: 2010.04.14. @ 09:52 :: Szilágyi Erzsébet
