Meztelen szívére fonódik
a pókhálónyi érintés,
üde szirmokat lenget a szél,
a víz fodraiban zizeg a csend,
árnyként bujdokol a májusi est.
Fákra hajlik a félhomály,
feszül a pillanat,
torpan az idő,
szakad a szál,
sóhajokat lélegzik, majd
lángra kap az égi óceán.
Hullámokat szétfeszítve
napba nézve repül,
körülötte bomlanak a színek,
szép-szavú szerelem várja,
maradásért kiált párja.
Fátyolszárnyú násztáncuk
billeg az ég peremén,
gyönyört érintve
széthull a hang a szélben,
de már nem néz hátra,
ráomlik a tiszta fényű alkony,
beteljesült álmai
távolodó szárnycsapások.
mögötte idegen az út,
felette búsan sötétlik az ég
alatta szürke kövek közt
vékonyodik a csordogáló fény,
parttól partig húzódik a nap,
víztükörre feszülő
rebbenő szárnyak
vergődve halált sírnak
álma villanásnyi délibábként
tűnik fel, majd illan el,
most ott van, ahol más nem lehet.
Egymaga marad
az isteni kegyelemben
a hallgatag világot érintve,
árván repül a lángoló menedékbe.
Az alkony naphajába fonódik
percnyire zsugorodó
törékeny élete,
hullámcsendre fekszik
a zajongó fényben.
Lassan lehull róla minden.
Csupasz szépségét
a lemenő nap betakarja,
pillanatba gyengül szívverése,
benne feszül a táncoló világ,
magába fogadja az időtlen magány.
áttetsző szárnyai alá gyűrődik
a beteljesült szerelem,
de zuhanni már nélküle kell
az égi magasba,
hol szétporladt órák
síró muzsikája
holtcsendként hull vissza,
az áradó folyó
mélyben nyíló tenyerére
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: Szilágyi Hajni - Lumen
