Szilágyi Hajni - Lumen : Halkuló

Nyomtatás

Hűtlen gyermeked lettem,
önmagam árulója.
Hazudtam világnak,
súgtam Istennek,
üvöltöttem messzi sietett anyámnak,
hogy nem fáj a hiány,
nem marja kínzó
fájdalom az ajkam,
csak néha vér serken
szívemből a hold
ezüst sarlójától.

én hűséggel vártalak
abban a lassuló időben,
kezeim közt szélforgató
imát morzsolgattam,
tanultam árvaságom,
de szokhatatlan maradt bennem
a hiány, fekete falak épültek
és omlottak körülöttem.
Csendet intettem szemeimmel
az ereszkedő koporsó zajának,
de a kövek csak zuhantak, zuhantak,
hörögtek jajdulva a nyirkos mélybe,
karcosan koppantak
tölgyillatú ágyad selymére.

érted fájtalak, gyermeki önzőn
sírtalak vissza üres szívembe,
bordáim alá férceltem dobbanásaidat.
Lélegezni akartalak,
két gyengülő szünet közt
a teljesség szépségének kibontani,
de vakká lettem, konok vaddá,
fák mögött rejtőzve nyüszítettem,
menekültem csendtől, zajtól,
míg a rohanó májusi szél
lába alatt az idegen csontok
hamuvá porladtak.

valahol otthagyott minket
egyedül az emlékezés
csendszavaink alánk temetkeztek

A rozsdaszínű hajnal
záródó koporsójában
sikoltva pattant el szíved húrja,
de az álmok halálába feküdve
újra zenévé nőttek a hangok,
csendesedő szívdobogásod
visszhangját számoltam.

Mert minden él, de Isten árnyékában
reszkető fényként egyszer elmerül,
s tűnik a pillanat, némul a száj,
oson a félelem, halkul a szívdobogás,
s rátapadva vakablakra,
zárt ajtón kilincset szorongatva
toporog a múlt kopogás.
Titkokra vár, amiket elvittél,
mi maradt belőled,
és hol maradtam én.
üres a kezem, fogy a levegő,
a vonalak végtelen kuszaságában
emlék vagy, szavakba fojtott
görcsös kiírhatatlan fájdalom.
Mindig indulás,
és soha meg nem érkezés,
keretbe zárt szép arcodra
festett fekete kép,
sóhajba sírt száz vers rímtelensége,
álomtalan éjek ziháló csendje.

Te ott élsz most,
és itt halok majd én,
annyi évet lélegeztél
amennyit haltál,
hűtlenségem az égig ér Apám,
hörgő kövek zuhanó zaját
hordozom magamban.
Szívemben tavasz csikordul,
de ma is tovább élem életed,
számolom szívhangod,
s azt a maradék levegőt keresem…
Lélegezni akarlak!
egy pillanatra,
hangtalan,
feloldozatlan…