A hetvenes évek közepén, amikor leérettségiztünk, három hónapunk volt elhelyezkedni, elkezdeni a munkát, különben bejegyezték a személyi igazolványunkba a „KMK”-t, vagyis a „Közveszélyes munkakerül?”-t. Hja, régi szép id?k. Így aztán Margóval, egy volt osztálytársammal, aki szintén szolnoki lány volt, a helyi állami gazdaságban kezdtük nagybet?s Életünket. „Fej?mester” olvastuk a bejegyzést munkakönyvünkben. Akkoriban egyedülálló újdonság volt, az úgynevezett fej?karusszel. Lassan körbeforgó szerkezet volt, már nem tudom pontosan egyszerre hány tehén fért el rajta. Lassan forgott körben, az elején fellépett az állat, slaggal lemostuk a t?gyét, felhelyeztük rá a fej?kelyheket, s mire körbefordult a karusszel, le is fejte a rajta lév? tehenekt?l a tejet. A telepvezet? irodája, és a fej?állás között hatalmas üvegfal volt, a gyakran odalátogató hazai, és külföldi szakmai csoportok betekinthet?ségére, a munkafolyamatokra. Fehér köpeny, fehér fejkend?, és gumicsizma volt a munkaruhánk. Reggel, és délután zajlott a fejés, és bár közte órák maradtak üresjáratban, hazamenni nem tudtunk. Tíz kilométerre voltunk a várostól, a buszjárat ritka volt. Nem lett volna értelme. Így, hogy ne unatkozzunk, miután kimostuk a tejes kádakat összetakarítottunk, besegítettünk amibe tudtunk, ha lehetett, vagy olvastunk, rejtvényt fejtettünk. Mint minden csoportosulásban, ha bekerül egy vagy több fiatal lány, a férfiak szinte kötelességüknek érzik, hogy lehet?leg minél jobban zavarba hozzák, ugrassák ?ket.
Természetesen, nem volt másképp velünk sem. A tehenészek között, ami természetesen nehéz fizikai munka így férfiak végzik, megindult a versengés. A legjobb alkalmat az ebédid? nyújtotta, mikor is együtt volt minden ott dolgozó. A f?nököket kivéve, amit nem is nagyon bántunk. Míg elköltöttük az ebédet, a kísér? szöveg legtöbbször igencsak megkívánta volna a piros karikába zárt tizennyolcas számot. Legtöbbször d?ltünk a nevetést?l. Jóska, az egyik tehenész vitte a prímet általában. Szellemes humora volt, és ennek a humornak leginkább az ágy jelentette a tárgyát. Na, nem az alvásra gondolt ilyenkor. Alacsony, szikár ember volt. Sötét, talán barna szeme huncutul, külön nevetett az arcából, ha bolondozott. Találgattuk, mennyi id?s lehet, de meglep?dtünk, mikor megtudtuk, hogy „csak” harmincöt. A kemény munka, ami a falun él? emberek életmódjából adódóan, talán már gyermekként kezd?dött, mély barázdákat szántott cserzett arcába. Egyik alkalommal, szintén az ebédünket fogyasztottuk, mikor el?került az örök téma, Jóska szemeiben kigyúlt a már jól ismert huncut t?z, s kezét az asztalra téve mutató, és középs? ujját kinyújtva, s egymástól eltávolítva, a többit behajlítva mutatta az asztalnál ül?knek, hogy reggel figyelmeztette az asszonyt, hogy így várja ?t haza munka után. Harsogott az ebédl? a nevetést?l férfiak, n?k egyformán, ugyanis a következ? pillanatban hatalmasat csattant… Jóskánk nyakán felesége, Marika tenyere, aki takarítóként dolgozott a telepen. Jóska szájáról lefagyott a nevetés, meglep?dve hátranézett, azután egyre jobban terült el újra arcán a vidám der?. Mire megszólalt Marika.
– Tudod-e hogy fog állni a lábam? – kérdezte, s felhúzta behajlítva jobb lábát. – Így e, hogy jól seggbe rúghassalak.
Fuldokoltunk, a nevetést?l, és ? velünk nevetett. Másnap reggel, átöltözve egyszerre léptünk ki az öltöz?b?l, a szemben lév? férfiöltöz?b?l kilép?kkel.
– Jóska! Mit fog szólni Marika, ha felkel, és meglátja, hogy felvetted a nadrágját? – kérdeztem.
Mit mondjak? Jól indult a nap. Akkoriban, még tudtunk jókedv?en dolgozni.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.28. @ 17:41 :: Tara Scott
