Ha a város fel?l érkezünk az utcánkba, jobb oldalon a negyedik ház a miénk. A túloldalon, az els? Rozikáéké. Az ablakban állva, kényelmesen odalátok. Itt nem csak a közvetlen mellettünk lakókat, szomszédunknak tekintjük az utca összes lakóját. Ha találkozunk, vagy a nevén, vagy játékosan „szomszédkám”-nak szólítjuk egymást. Rozika a városban dolgozott, egy ABC élelmiszerüzlet vezet?jeként. Az utcánkban én töltöm be a képvisel? szerepet, hamar lett kábeltévénk internettel, aszfaltos utunk. Egy lakógy?lésen megegyeztünk az összes itt lakóval, hogy figyelünk egymásra, az értékeinkre. Aki nappal itthon van, ahogy én is amióta leszázalékoltak, vigyáznak, míg a többiek dolgoznak. Megakadályoztunk már autó és benzinlopást, s?t tolvajlást is. Így ha az ablakban látnak, tudják, nem kíváncsiskodok, ?rködök.
Így t?nt fel, hogy Rozikát nap, mint nap láttam az udvaron a ház mellett sétálgatni. Id?nként megállt a kapun belül, nézel?dött. A kisebbik fiuk lakott velük, a feleségével. Délutánonként érkeztek haza, de gyakran látogatott haza a nagyobbik is a családjával. Hétvégére maradtak is. Teltek a napok, már jól benne jártunk az ?szben. Rozika szokásához híven a kapu körül ?gyelgett, id?nként ki-kinézve rajta. Mellette, a lába körül szaladgált a kutyájuk, s láttam id?nként lehajolt hozzá, megsimogatta, megvakargatta a füle körül. Cip?be léptem, s átmentem hozzá beszélgetni csöppet. Kérdésemre, hogy szabadságon van-e elmesélte, hogy leszázalékolták. A kutya eleinte ugatott, ahogy megálltam a kapujuk el?tt, de Rozika csak pisszentett egyet, s csend lett. Nevettünk, mikor megemlítettem, hogy még két élet kellene, hogy az enyémekkel elérjek ilyen látványos eredményt, mivel egyfolytában ugattak utánam. Unokákról, az ?szi tavaszról beszélgettünk, s mikor megérkezett munkából a fia és a menye elköszöntünk egymástól.
A jó id? ellenére, egy hét múlva hirtelen hidegre fordult, és leesett az els? hó. A mi oldalunkon nincs járda, csak egy szakaszon az utca lenti vége felé. Gyalogos forgalom alig-alig van, így mindenki az úttestig készített magának különböz?képpen a kiskapujához járdát. K?szórást szegélyk?vel, járdalapot váltakozva, egyebet. Így szerencsére nem kell havat lapátolnom, s mivel a térdm?tét után a lelkemre kötötték, vigyázzak nagyon, el ne essek, csak létszükség esetén lépek ki hóban a házból. Míg a városban laktunk gy?löltem a telet, a csúszósságával, az összes hátrányával. Nincs benne semmi romantikus. Nehéz volt parkolni, a lépcs?ház csupa leolvadt hó, sár, csak dühöt okozott bennem. Itt kint egész más a tél. A rengeteg növény, bokrok körülöttünk, ahogy megüli a hó. Fehér, csendes nyugalom. Utolsó utca lévén kevés a forgalom. Többször kinézegettem az ablakon, de a szomszédokból ilyenkor alig-alig látunk. Kiszállnak az autókból, s fázósan sietnek be a házakba. Ha meglátnak, intenek, vagy ha egyszerre megyünk néha-néha a postaládát kiüríteni, egy-két szót váltunk, de a hideg hamar be?z házainkba. Láttam Rozikát is néha a leveleket, szórólapokat összegy?jteni. Annyira sosem fázott, hogy a kutyához le ne hajolt volna egy rövid simogatásra, kényeztetésre.
Egy reggel a vastag hótakaró felett vöröses sápadt ragyogással, de sütött végre a nap, jó kedvre hangolva, míg behoztam az újságot. Elkészítettem a kávémat, kiterítettem az újságot az asztalon, s míg olvasgattam a megyei napilapunkat, s kortyolgattam a kávém, rácsodálkoztam újra a bejárati ajtó teli üvegén beöml? aranyló napfényre. Aztán hirtelen felborult a világ. Az utolsó oldalra lapozva Rozika nézett egyenesen a szemembe, egy meglehet?sen nagy fekete keretb?l. Néztem az arcát, a gyászjelentés közepén, és annyira valószín?tlen volt, hogy borzongás futott át rajtam. De hát valamelyik nap, még láttam a levelesládánál! – lázadoztam magamban. Nem. Ez egyszer?en nem lehet! Annyira nem is volt beteg! Nem fogyott le látványosan, mosolygott, míg az unokákról beszéltünk. Igaz, a betegségér?l nem beszéltünk, amiért leszázalékolták, de hát lehetett magas vérnyomás, szív…
Itt megálltam a gondolatban. Szív. Lehetséges. Aztán eszembe villant, hogy pár napja a házuk felé pillantva az jutott eszembe, hogy ha a térdem bírja, tavasszal sétálgathatnánk kicsit a gáton, és azon gondolkodtam, vajon jönne-e velem? Ez újra hihetetlenné tette a történteket.
A temetésre nem tudtam elmenni, hetekkel el?tte kaptam id?pontot a kardiológiára, nem mertem lemondani, mert megint heteket kellett volna várnom, és szükség volt a vizsgálatra.
Mécsest gyújtottam érte, és virágot küldtem a közvetlen mellettem lakó szomszédasszonykámmal a temetésre.
Hétvégén a szokásos bevásárló körútra mentünk a férjemmel, s ahogy a házuk el?tt haladtunk el, megszokásból bepillantottam az udvarukra. Üres volt, a kutyát sem láttam, de hideg is volt behúzódhatott valahová.
Következ? hét szerdáján becsöngetett Bea, Rozikáék közvetlen szomszédja. Az internettel volt gondja, azért szaladt át, mert tudta, hogy engem itthon talál. Beinvitáltam egy kávéra, s miután meggy?z?dtünk, hogy nálam nincs probléma a net kapcsolattal, Rozikára terel?dött a szó. Ami fel sem merült bennem, a „gyógyíthatatlan”-nak titulált betegségben hunyt el szegény.
– Nem hallom ugatni esténként a kutyájukat. Lehet, hogy a Rozikával történtek miatt? – kérdeztem.
– Te nem tudod? – kérdezte Bea csodálkozva.
– Mit kellene tudnom? – kérdeztem vissza.
– Három napig volt Rozika kórházban. Onnantól kezdve, hogy bevitték, nem evett a kutya. Nem fogyott le, de mire hazaértek a temetésr?l, bent volt a kennelben, és már nem élt. Három éves volt, de nagyon hozzá volt n?ve Rozikához.
Hallani hallottam már ilyet, olvastam is. Hittem is, nem is. Kutyah?ség. A síron túl is. Létezik.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.19. @ 16:44 :: Tara Scott
