Lekókadva búsultak a fák, mikor is a kis falu nagyhatalmú, de annál hazugabb, már nyugdíjas, tiszteletbeli elnöke meghalt. Már régóta csak a nagy kovárványában üldögélt, és ki sem mozdult onnan. Még templomba sem ment el soha, pedig oda mindenki elbicegett, aki a bűnei miatt bocsánatért esedezett. De még akkor sem, mikor az egyetlen unokája — aki fogadott gyermekétől volt —, bérmált. A fiát is csak azért fogadta örökbe, mert ezért a szép és emberi cselekedetért kapott egy Volgát a barátoktól, még annak idején, mielőtt ténylegesen kivonultak volna az országból… Az egész utca róla beszélt, hogy így, hogy úgy, de hogy mit is, hát azt senki sem merte kimondani, mert a nagytiszteletű bizony kétszínű ember volt. Néha kedvesen mosolygott és becsületesen, de többnyire csak pimasz tekintettel legyintett és acsarkodott. Nem hiába mondogatták a falusiak, hogy a vén latorral vigyázni köll.
Estére lehetett mikor is a kovárványban a koporsót lezárták. De a nagy sötétség már nem tetszett a nagyhatalmúnak, és hogy parancsra, vagy csak azért, mert ez így szokás, a lelke kilépett a testéből. Óvatosan kidugta a fejét a koporsó fedélen át, és még ha félve is, de felült, majd körbenézett.
— Azt a hétszázas kesergő bika mindenit, hát csak ilyenre futotta! — kiáltott fel magában, mikor meglátta, hogy a koporsó az a faluvégi Nagy Jóskától van. És azt mindenki tudta, hogy a Jóska koporsója, amit csinál, az olcsó fából van és gyenge minőségű.
— Itt hagyom a családnak ezt a nagy házat, meg az összeharácsolt vagyont, és ennyire nem képesek, hogy egy becsületes koporsót vegyenek nekem! Mérgelődött tovább, mikor is hirtelen megnyílt az ajtó. Meg is ijedt az öreg lelke és gyorsan visszabujt a koporsóba, de ahogy visszahúzódott és meglátta azt a sápadt nagyorrú, ősz, ráncos, mozdulatlan embert, aki ráadásul olyan volt, mint ő, csak csúnyábba, visszaemelkedett ki a fényre, mert elrettentette a belső látvány.
Fogadott fia megállt a koporsó mellett, s szótlanul bámulta.
A lélek kilépett s a fiú elé állt, aztán megszólalt:
— Fiam, hát itt vagyok neked, pedig én… — mondta volna, mikor is az ajtón belépett a fiú felesége is.
— Na… hála, hogy eljött ez is, holnap délután már a föld alatt lesz, s nyugodtan beköltözhetünk a házba. A bankból meg kivesszük a pénzét, és legalább elmehetünk végre nyaralni is — szólt a nő.
Az öreg összehúzta lelki szemöldökeit, és nem hitt a fülének.
— Mit beszél ez a nő, a menyem? Na most biztos kapsz egy jó nagy pofont a fiamtól, úgy ahogy én is adtam a feleségemnek mindig, mikor rosszat szólt. — S erre gondolva elmosolyodta magát a lelki szájával.
— Hát biza így lesz, csak előbb a földeket adom el, miket a faluhatárába nekem tartogatott, hogy gazdálkodjak. Nekem azok a földek nem kellenek, mert mind lopott és csalással szerzett föld. Szenvedett eleget érte a nevelőanyám — szólalt meg a fiú.
Az öreg lélek mérgesen fujtatott a szoba közepén. Csak arra tudott gondolni, hogy ez valami színjáték lehet, mert a földet igen is a fiú használni fogja.
Ekkor belépett két idegen alak, kik megfogták a koporsót erős karjaikkal, majd kivitték az udvarra, ahol egy szekér derekába tették. Nem tudni miért, de a lélek, akár egy pörkölt gőzölgő illata, úgy kavargott a test után kicsit lemaradva. Lehet, hogy miután a testet harmadnap elhagyja, akkor szabadon kóborolhat, ha nem fogadja be sem az ég, sem a pokol, de addig, akár egy gyermek az anyja mellett, úgy ez a lélek a test után ment akaratlanul.
A szekér lassan elindult kifele az udvarról és a kápolna fele vette az irányt.
— Na, hála, hogy ez is itt van a szekeremen, csinált elég bajt a falunak — szólalt meg az egyik ember a kettő közül az ülésdeckán.
— Biza jó, az én apám földjét is ez a semmirekellő vette el — mondta a másik.
Az öreg lélek mérgesen szívta a fogait, s arra gondolt, hogy régen ennek a suhancnak már adott egy nagy pofont. De még az apjának is. Most pedig ad még egyet. Oda is lépett, és legyintett is, de hiába. A keze nem volt nyomatékos, csak akár egy nyári szellő, átment a kocsis fején.
— Kutya, én, aki ennek a falunak éltem, soha nem engedtem meg, hogy bajotok legyen! Jót akartam mindenkinek, ha valakit besúgtam, azt azért tettem, hogy ne legyen más a besúgó, és most ezt kapom. — Mérgelődött a vén lator lelke, s benne ő maga is.
Egy fél óra zötykölődés után megérkeztek a kápolnába. A két férfi a koporsót betette a váróterembe és ezután elmentek dolgukra.
Az öreg lélek egy kicsit félve nézte a hideg termet, aztán még be-bekandikált a koporsóba, de ott is csak azt a ráhasonlító csúnya embert látta, kit eddig is. Aztán kicsit erőlködve eltávolodott és kilépett a teremből, a hátsó falon át. A temető volt előtte. Senkit sem látott, még egy madarat sem, csak a sírok voltak vigyázban állva és egy-egy szilvafa.
— Hát itt vagy már te is? — szólt kérdően valaki.
— Ki az? Nem látlak! — kiáltott fel az öreg lélek.
— Nem látsz, az azért van, mert én sem téged, de láttam a koporsót, ahogy hozták, s rajta a neved. Hahahahahahahaha… — kacagott az ismeretlen hang.
— Ki vagy? — kiáltott fel újból a vén lator lelke.
— Én a Kurta Kálmán fia vagyok, még régen vertél meg, mert a saját almám le mertem szedni előled.
Ekkor az idegen lélek hangosan kiáltott, de úgy, hogy a temető valósággal visszhangzott a hangjától — itt van az öreg harács!!!
— Én harács? Miért?! — kérdezte az öreg lélek.
De ekkor már több hang is megszólalt: — itt vagy harács… hála, hogy itt vagy!
— Ki vagytok? Mit kartok? — És ekkor az öreg gyorsan visszalépett a terembe, s rögvest visszaszellent a koporsóba. Oly gyorsan csúszott bele, hogy még a test is kacsintott egyet öntudatlanul.
Pár másodpercet feküdt, mikor kintről újból hangok szólaltak meg.
— Van itt elég lélek, kiket becsaptál, vagy besúgtál. Jobb lenne, ha elmennél, mert itt nem lesz békességed.
Az öreg reszketve húzódott közel maga mellé. Ott is ült másnapig.
Másnap aztán a koporsót kivitték a sírok közé és a földbe helyezték, a felesége mellé. A család elbúcsúzott, majd száraz szemmel hazament mindenki. Még volt pár alak, aki a sir mellett szidta az öreget, miközben a koszurúkat rendezte, de az már a föld alól nem feleselt vissza az élőknek. Minek is tette volna, mikor volt elég baja a holtakkal.
— Itt vagy te, vén lator? — szólalt meg egy ismerős, de rég nem hallott hang.
— Te vagy az, Irma?
— Hát már holtamban sem hagysz békén? Temettek volna el a világ másik felére, hogy ne halljam azt a rosszmájú, gonosz hangodat.
— De Irma, én mindent megadtam neked, nagyházat, lovat, tehenet, csak hogy legyen mivel dolgozz — horkantott fel az öreg.
— Igen biza, azt megadtad, meg mellé a verést, meg a boldogtalanságot, és a korai halált is, mikor enni sem tudtam rendesen, mert a fogaim is már kipotyogtak az öklödtől — válaszolt Irma mérgesen, aztán folytatta. — Még volt képed a síromra felíratni, hogy szeretett feleségem emlékére.
— És akkor most mi lesz velünk? — kérdezte az öreg lator.
— Most, te megállsz nemsoká az ítélőtábla előtt. Vagy a mennybe mész, bár azt kétlem, vagy a pokolba. Vagy esetlegesen itt maradsz a földön bolyongani. De itt csak azok maradhatnak, akiknek nem volt nyugtuk életükben, mint például én — válaszolt Irma, az öreg felesége.
Ahogy ezt kimondta a nő lelke, egy hirtelen világosság jelent meg az öreg előtt s a lelkét magatehetetlenül sodorta a fénybe. Ott aztán lepergett előtte minden, amit eddig tett.
— Válasz, öreg lator… hova akarsz menni? — szólalt meg egy földöntúli hang.
— Mész a pokolba, és ahány bűnt követtél el, annyi szeget ütnek beléd, vagy itt maradsz, és szótlan lélek leszel örökre, amiért ennyi fájdalmat okoztál éltedben, mert a mennybe nincs helyed.
Megijedt az öreg lator, szeget ütnek rá… az fájhat, így hát az ittlétet választva szótlan lélek lett. De ez sem volt valami jó választás, mert élete végéig csak hallgatta, ahogy mások, és a felesége szidja. A föld meg a harácsolt vagyon pedig más medrekben folyt tovább, mint ahogy az öreg lator képzelte. És ez volt neki az igazi fájdalom, amint végignézte ezt az egészet, s nem tudott szólni egyszer sem. Még a fiú lelkéhez sem, mikor eljött a megboldogulása ideje, pedig azt ő is szidta volna, mint ahogy őt mások a mai napig. És ami maradt, az csak a sírban forgás, az örök kárhozat, csendben, hangtalanul és az örök mérgelődés Irma mellett.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.20. @ 14:33 :: Thököly Vajk