*
Némán fojtogató éjszaka
lelkem zabálja,
s hogy még élek – az nem zavarja,
“emlék” ujjait vájja húsomba kéjesen,
csontom rágja ropogtatva,
köpködi a szilánkokat unottan,
/néha nagyot büfög álmosan/.
Értelmetlen magamban motyogok
/magányba zárt világ – se Te se én /
Kötéltánc ólomcsizmában,
egyensúlyozom a lét peremén.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.04. @ 14:10 :: Tiszai P Imre
