A nyolcadikat kettes magaviselettel végeztem, szó sem lehetett arról, hogy úttörőből KISZ-essé avanzsáljak. Úttörőnek lenni amúgy kötelező volt.
Nem volt egy kiemelkedően stréber társaság a 8/B fiúrészlege, például a hármas magaviseletű kijelölt KISz titkárral, mint a legjobb, legfegyelmezettebb srác az osztályból. Tanár lett belőle később, évek múlva tanította a fiamat. Úgy emlékszem, miután kiléptünk a nagybetűs életbe, villámgyorsan becsukatták a pedellussal az ajtót, nehogy valamelyikünk esetleg visszaforduljon.
Ezután sokáig nem voltam mozgalmár, egészen a katonaságig. Ott egyszerűen beírtak a század alapszervezetébe, ott nem volt szokás megkérdezni, hogy a tisztelt határőr elvtárs elvtárs-e, vagy nem elvtárs — elvtárs lett. Ott így ment minden, például az önkéntes véradás is.
— Második század vigyázz! Irány az önkéntes véradóhely, in-dulj!
Páran elájultak a szurkálás közben, őket kilökték a hátsó ajtón, heverésszenek kicsit a füvön.
Hát így értem KISZ taggá. Igazándiból semmivel sem járt, ugyanúgy kuss volt mindenkinek, mintha nem lettünk volna KISZ tagok, beleértve a KISZ titkárunkat is, neki is kuss volt.
Két hosszú, harcos év után megint kiléptünk a nagybetűs életbe, illetve Isten tudja hová, csak foltokban emlékszem a következő órákra, úgy berúgtam örömömben. Kijózanodás, és újabb berúgás után jelentkeztem a munkahelyemen, hogy akkor most megkomolyodva, kipihenve folytatnám a pályát. Illetve felballagtam a párttitkárhoz is, hogy időközben KISZ taggá értem, és mint illik, erősíteném mozgalmi munkámmal a Postaműszak KISZ szervezetét.
— Aha, ismeri ugye a lófogú Juditot? Ő most a KISZ titkár, vigye hozzá a könyvét. És ne dobálják szerte-széjjel az üres üvegeket a klubban, mert mindig olyan, mint egy istálló!
A lófogú Juditot — új szerzemény lévén a központos lányok között —, csak futólag ismertem, mindenesetre beírt valami füzetbe, és felvilágosított mozgalmilag, hogy új emberként a péntek délután 4-kor kezdődő KISZ taggyűlésre én hozom a lámpást. Azaz a literes, fekete címkés cseresznyepálinkát.
Azt aztán kedd délután 4 óra környékén Lenin és Engels elvtársak képe alatt aránylag gyorsan megiszogattuk, és azzal a KISZ gyűlésnek vége is szakadt. És így ment ez hetenként, a sokkal elviselhetőbb mozgalmi élettel, mint a seregben, tán még szerethető is. A cseresznyepálinka is szépen fogyott, azért cseresznye, mert a lófogú Judit arra esküdött.
Mindenesetre igyekeztem gyorsan lehúzni, akadt fontosabb dolgom is. Utána az udvaron lemostam a Barkast, feltöltöttem a hibaelhárításhoz szükséges anyagkészletet, tettem-vettem, mutattam magam és igyekeztem nem imbolyogni közben cseresznyepálinkailag, sőt nagyon is délcegen. Ahogy egy olyan hibaelhárítóhoz illik, akit a központos csajok a függönyön keresztül skubiznak. Legeslegfőként a Mari skubizó miatt mutattam a szépet, akit kinéztem magamnak, és akit pár mozgalommal fűszerezett péntek délutánt követően sikerült leterelgetni anyám távollétében az édes otthonba. Aztán megint, és még többször, aztán elváltak útjaink. Ő kibékült az örök nagy szerelmével, akivel azért vesztek össze, mert — ki tudja miért — sehogyan sem akart lefeküdni vele, én pedig belebotlottam egy barna kebelcsodába, akivel azonmód rettenetesen egymásba szerettünk.
Pár hét múlva egy távoli, vihar sújtotta területre helyeztek besegíteni, és lassan ősz lett, mire visszakerültem. Péntek délutánra esett az is, ahogy beálltam az udvarra, ott beszélgetett Pista bá’, a párttitkár, illedelmesen rákérdeztem.
— Pista bácsi, nem tudja, lesz ma KISZ gyűlés?
— Nem lesz.
— Elmarad?
— Nincs már KISZ alapszervezet, megszüntettem, nem lehet folyamatosan mozgalmi életet mímelni és cseresznyét inni, az üvegeket meg szétdobálni.
— Akkor elmarad a forradalom?
— …
Ezzel aztán véget is ért a mozgalmi életem, a piros könyv viszont megvan még szép emlékként, igaz a fénykép már nincs benne. Az a Marinak sehogy sem tetszett, ezért kitépte egy izzadt együttlét után, és berajzolta helyette a képem piros golyóstollal.
Hát hasonlít is, meg nem is.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.12. @ 11:00 :: Torjay Attila