Szerdán elmaradt a tanítás az úttörőnap miatt, csak 10—kor kellett gyülekezni az iskolaudvaron, sportruházatban. Kirándulás volt az aznapi program, mindenki izgatottan, vidáman készülődött. Sátrakat, kondért, labdákat vittek magukkal a két kilométerre lévő tórendszerhez. A tanárok is fesztelenebbül viselkedtek, elindulás után a kialakított menetoszlop hamarosan felbomlott, összekeveredett, és énekelve, nevetgélve verték a port májusi napsütésben.
Aztán a fenyőligethez érve felverték a sátrakat, majd az igazgató mondott kisebb beszédet. Fel lettek állítva a kondérok, és a beharangozott ünnepi ebédre gulyást főzött pár tanár, néhányan pedig a srácok közül segítettek nekik. Közben az osztályfőnökök eligazították az osztályaikat a kiránduláson való viselkedésről, majd kezdetét vette az ebédig tervezett számháború. Ehhez két csapatra oszlottak és jócskán szétszóródtak a ritkás erdőben, homlokukon egy—egy messziről olvasható kék, illetve piros számmal.
Fák, bokrok között kúsztak, időnként, ha valakinek a leolvasott számát kiabálták az kiesett a játékból, és csatlakozott a főzőrészleghez.
Ezt sokan unalmasnak találták, volt, aki bogarakat hajkurászott mit sem törődve a nagy kiabálás közepette zajló „háborúval”, volt, aki erdei epret keresett, volt, aki madárfészek után lesett. És voltak, akik kerestek egy füves tisztást, és csak heverésztek. Mint a 6/A „szerelmespárja”. A vadrózsák által takarva feküdtek egymás mellett, füvet tépkedtek, beszélgettek. Az úton is egymás mellett jöttek, nem törődve a többiek gúnyolódásával.
Gábor már fél éve az iskola után mindig hazakísérte barátnőjét. Cili pedig megírta helyette a leckét, és néha a hétvégét is együtt töltötték tanulás ürügyével, vonzódtak egymáshoz, vállalva a többiek irigy csúfolódását.
— Szökjünk el innét, menjünk le a tóhoz — javasolta Gábor, bár az eligazításon szigorúan megtiltották a fenyveserdő alatti tó megközelítését.
— Hát nem tudom… menjünk — egyezett bele Cili, és óvatosan átvágva a fenyvesen leszaladtak a tópartra. Néptelen volt a környék, leültek a parton, és tobozokat dobáltak a vízbe. A késő májusi nap a fejükre tűzött, hamar melegük lett, és először a kezüket tették vízbe, majd levetve a cipőt térdig belegázoltak.
— Menjünk be, ússzunk egyet — ajánlotta Gábor, összeszedve a bátorságát.
— Azt nem lehet, nincs rajtam fürdőruha — válaszolta Cili szégyenlősen, de végül mégis megtörtént. Külön vetkőztek le, és úgy gázoltak nyakig a vízbe. Kényelmesen beúsztak 20-30 métert, aztán megfordultak, és igyekeztek kifelé, mikor a partra nézve meghűlt bennük a vér. A parton az „úttörő rendészek” álltak, integetve figyelték őket, Gábor meg Cili miközben gépiesen úsztak a part felé, úgy érezték: itt a vég.
— Kifelé, de gyorsan! — kiabált valaki, és Gábor elhűlve ismerte fel a dagadt Kovácsnét, az osztályfőnöknőt, aki az ő levetett ingével a kezében… Nagyon szégyellték magukat, Kovácsné egy pokróccal betakarta a parton Cilit, és utasította, hogy gyorsan öltözzön fel, de Gábort hagyta meztelenül kijönni a vízből. Sosem szívelték egymást, Gábor utálta a nő részrehajlását, kivételezését, Kovácsné pedig Gábor nagy száját nem kedvelte.
— Szégyelljétek magatokat — üvöltötte, és Gábornak úgy meztelenül kiosztott két pofont. Gábor valahogy összeszedte a ruháit, felöltözött, és az „úttörő rendészek” szigorú őrizet alatt a táborba kísérték őket.
Ott Kovácsné beszámolt az igazgatónak az esetről, aki az ebéd előtt összehívta az iskolát, ismertette az engedély nélküli elcsavargást, és rögtön kihirdette az igazgatói intőket. A meztelen fürdőzést nem említette, de arról már mindenki tudott, hol itt, hol ott hangzott fel a vihogás.
A következő nap Kovácsné berendelte a szüleiket, és nagy-nagy frázisokkal előadást tartott a szocialista erkölcsről közölve, hogy az év végi magatartásukat hármassal fogja lezárni. És persze szigorúan el lettek tiltva egymástól. A következő héten Cilit szülei átíratták egy másik iskolába. Mindezek után, ha találkoztak lesütött szemmel mentek el egymás mellett.
Végül Gábor még begyűjtött egy osztályfőnöki intőt is. Az osztálytársak egyfolytában „meztelen Rómeónak” csúfolták, és miután elfogyott a türelme, nekiment Polgárnak, aki a leghangosabb volt. Persze a többiek jól helybenhagyták, de végül büntetést csak ő kapott. Akkor határozta el, hogy hivatásos katona lesz. Akkor majd az ilyeneket egyszerűen lelövi.
Így a 8. után katonai szakközépbe jelentkezett Budapestre, és onnét egyenes út vezetett a Zrínyi főiskolára, ahonnét évek múlva, mint híradós hadnagy került ki.
Cilit látta néha, amikor hazalátogatott, és bár sokat gondolt rá, változatlanul kerülték egymást.
Aztán az évek múltával az esetet belepte a por, és visszanézve már csak egyszerű gyerekcsínynek tűnt minden.
Nem tudni miért, de vagy tizenöt év után Gábor álmaiban egyszer csak kísérteni kezdett az egész. Sokszor az összefüggéstelen álmok közben látta, ahogy Cili mellett úszik, érezte a víz hűsét, és volt, amikor a megalázottság jött elő, újra és újra átélte a meztelenül kapott pofont. Ilyenkor el volt rontva a napja és egy idő után azt gondolta, talán azért kísért a történet, mert lezáratlan maradt. Itt lenne az ideje pontot tenni erre a szomorú históriára.
Pár nap szabadságot kért a parancsnokától, és leutazott a szülővárosába. A délelőttöt a szüleivel töltötte, aztán kocsiba ült és leparkolt régi iskolája előtt. Bement, szólt a pedellusnak, hogy a Kovácsnét keresi.
— A Kovácsné? Az már négy éve nem dolgozik itt — mondta a pedellus. — Kiment Kanadába a lányaihoz, ott keresse.
Megkönnyebbülve sétált ki az épületből, és az utcáról felhívta a Könyvtárat, ahol Cili dolgozott.
A vonal másik oldalán érezhető volt az öröm.
— Gábor? De rég hallottalak, hol vagy?
— Hazajöttem pár napra. Találkozhatnánk?
— Hát persze, Gábor, gyere ide.
Nagyon jó volt újra találkozni, leültek a parkban egy padra, Gábor elmesélte az álmait hozzátéve, talán azért kísért a történet, mert sohasem lett lezárva.
— Lezárni — nevetett Cili —, talán menjünk vissza úszni?
— Miért ne? Az idő szép, a sors pedig adós nekünk vele.
— Hát nem tudom… menjünk — mosolygott Cili. — De most viszek fürdőruhát.
A régi földúton hajtottak ki a tó mellé. Átöltöztek, és belegázoltak a vízbe, mint akkor. Jó volt. A fürdés után szeretkeztek, az is jó volt, de mégis zavaró volt az egész. Hallgattak utána, aztán Cili szólalt meg.
— Tudod Gábor, sokat gondoltam rád az eltelt évek alatt, még most is szeretlek, de mint a testvéremet. Mára csak a nosztalgia maradt, nem folytatható. Ne haragudj.
Gábor szomorúan bólogatott, üldögéltek még keveset, azután visszamentek a városba. Búcsúzóul megcsókolták egymást.
— Korán visszajött Gábor, merre járt? — kérdezte másnap az ezredes. — Csak nem valami nőügy?
— Nem, dehogy, a lánytestvéremet látogattam meg — felelte Gábor, és lemondóan legyintett. — Az örökségünket tisztáztuk.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.06. @ 17:46 :: Torjay Attila