Margotnak hívnak, a tavasszal 89 éves leszek, és egyre biztosabban érzem, már nem sok van hátra. Elfáradtam egy kemény élet végére, a szüleim, férjem, két gyerekem már odafent várnak, ideje lesz nekem is megpihenni. Úgy tanultam, hogy öreg korára az ember feledékennyé válik, szinte kilép a világból, vissza a gyermekkorába. A napi történések sokszor kiesnek a memóriából, és helyettük előjönnek régi-régi élmények, érzések, tapasztalatok, amiket — úgy gondolja — már rég elfelejtett. Pedig mindvégig magával hordozta az értelme egy elzárt zugában, ami az élet végén újra megnyílik.
Ezt tapasztalom én is, van úgy, hogy behunyom a szemem és érzem apám kezét a kezemben. Sétálunk a régi kertben, ahogy nyolcvan éve, a növényekről mesél. Szinte valóságos, hallom a madarakat, érzem az orgona illatát, érzem apám lenyűgöző életerejét, hallom anyám énekét a teraszról.
Vagy ott ülök kisiskolásként a padban, előttem a tintatartó, és újra ott az osztály, az olajjal felkent padló, Ann néni, a tanárnő. Fel tudom idézni mindenkinek újra az arcát, tudom hol ültek, mi volt aznapra feladva.
És ami a legmegvarázslatosabb, olyan élmények is előjöhetnek, amik csak lazán kapcsolódnak az életünkhöz, és látszólag kitörlődtek már a kisgyerekkor elején. A beszéd kezdetén, amikor egyre jobban kapcsolódunk ehhez a világhoz, és közben bezárul az ajtó a másik világ felé, ahonnét elindultunk életünk kezdetére. Mire beszélni kezdünk, már nem vagyunk képesek visszaemlékezni rá, végleg rögzültünk ezen a síkon.
Tegnap, ahogy csukott szemmel a rádiót hallgattam, valahonnét nagyon mélyről újra felmerült születésem élménye. Amit akkor éreztem, amit akkor gondoltam, mikor elindultam erre az útra, aminek most a legvégét taposom.
Ezt az életem azért vállaltam, mert segíteni akartam anyámnak, aki első gyermekét, Líviát elvesztette a szülésnél. Lívia meghalt a szülőasztalon, anyám pedig kis híján utána pusztult, az élete legnagyobb vágya volt egy kisgyerek. Vigasztalhatatlan volt, ezért döntöttem az újbóli életről, és nagyon izgultam, hogy ismét testhez juthassak, és visszatérhessek.
És voltam Lívia is.
A célom az volt még, hogy ebben a korban is megkeressek másokat, akiket elmúlt életeimben ismertem, és velük befejezzek valamit. Az egyikük nagyon közel állt hozzám a maja kultúrában, a másik pedig majd az én gyerekem lesz. Nem tudom fiú vagy lány, de olyan valaki, akit egy elmúlt életemben már ismertem. Kellemesnek éreztem újra meg újra velük élni.
És ez kor jó választás azért is, mert a nők a társadalomban betöltött szerepük szerint most nagy haladást érnek el, segíteni fogok ebben a fejlődésben. És szükségem van arra is, hogy kidolgozzam egyéniségem női oldalát.
Egy nagyobb testület vagy bizottság — egy tekintélyes csoport — látott el előzetesen segítséggel, jó tanácsokkal az eljövendő életemre. Úgy emlékszem nagy, fából faragott archaikus székeken ültek ragyogó fényben, és valami nagyon ősi szertartás zajlott.
Nem kapcsolódtam eleitől fogva a magzathoz, csak időnként léptem be kitapasztalni, mintha csak megfigyelő lettem volna, hiszen boldog és elfoglalt voltam másutt. De szeretetet éreztem iránta, és csodálkozva figyeltem ezt a fejlődő kicsi alakot, tudva, hogy ő én leszek.
Csak közvetlen a születés előtt léptem be, és a magzatban éltem át a megszületést. Érzékeltem, hogy anyám nagyon rémült, reszket, nem mert szólni sem apámhoz, sem az orvoshoz.
Nagyon félt, és én részben ezért voltam jelen a szülésnél. Úgy érzem, a magzat életben maradt volna úgy is, ha én nem csatlakozom hozzá hamarabb, de mikor érzékeltem anyám nagy félelmét, fontosnak láttam, hogy ott legyek. Tudtam, hogy a születés után is egy darabig még kiléphetek.
A szülőcsatornában csak nehezen kaptam levegőt, úgy éreztem, hogy minden felől nyomás nehezedik rám, mintha nekipréselnének valami kemény, izmos felületnek.
Azután előbukkantam, és nagy-nagy elkülönültség vett rajtam erőt, nem volt többé meleg és védelem. Nagyon fáztam, mint amikor megcsapja az embert a hideg szél, ha kimászik az úszómedencéből.
A sötét után vakító fény fogadott, és iszonyatos lármát éreztem, mindez nagyon bántotta a szemem és a fülem.
Egy fehér szobába érkeztem fehér köpenyes emberek közé, kézbe fogtak, babusgattak, melegítettek, anyám nagyon boldog volt, hogy lány vagyok. Mégis úgy tetszett, nem érzékelik az én tudatosságomat, úgy bánnak velem, mint akinek nincs személyisége, nem gondolkodik. Mint egy tárggyal.
Nagyon vágytam újra anyám közelségére, és végre mellé fektettek, de ő nagyon megrendült volt, és nem igen tudta, hogy is nyúljon hozzám.
Végül is szorosan maga mellé szorított, és rám mosolygott.
Megérkeztem.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Torjay Attila
