Pet? Antal elégedetten nézett körül frissen szerzett uradalmán. Amikor egyre súlyosodó asztmája miatt, az orvos azt ajánlotta, hogy jót tenne neki a tiszta, szmogmentes, falusi hegyi leveg?. Ebben az isten háta mögötti székely falucskába olyan kátyús út vezet, hogy még terepjáróval is sajnál az átlagember ide kijönni. Néha egy-egy traktor, vagy a Gazsi legény motorja szennyezi csak itt a leveg?t.
El?ször dilemmában volt, amikor ajánlotta neki barátja, hogy ebben a fokozatosan elnéptelened? faluban vegyen házat. Egész életét tömbházlakás kényelmében élte le. Fájós derekának nem való a favágás. Belátta, elég súlyos teher lenne neki az állatok etetése, felújítani a lerobbant öreg házat. Aztán jött egy ötlete. Nyáron itt lesz, télen majd visszaköltözik a város kényelmébe. Állatokat nem fog tartani, hiszen mi lenne velük télen? A kertben található néhány gyümölcsfával, a két sz?l?t?kével, s egy icipici veteménnyel majd csak elboldogul valahogy. A f?zéshez majd vesz aragázt. S de boldogok lesz az unokája itt e füves kertben! Visszaemlékezett a nagyszüleinél töltött vakációkra. Hej, azok voltak a boldog id?k!
– Tanár úr! Nem hiszek a szememnek! Tán csak nem vette meg a Szentpáli-kúriát? – nézett be a kerítés fölött egy hatvan körüli férfi. Azonnal be is nyitott, a kapufélfához támasztotta a kapáját, majd odament Pet? Antalhoz. A tanár arcáról azonnal rájött, hogy nem ismerte fel. Kezet nyújtott.
– Nem ismer meg tanár úr? Kovács Pista vagyok, a Kovács Erzsike apja! Aki azért járt el?ször önhöz pótórára, mert bukásra állt kémiából. Aztán ahogy kezdte érteni a kémiát, úgy megszerette, hogy kémiatanár lett bel?le! A felvételire is ön készítette fel!
Pet? Antal ekkor már visszaemlékezett Kovács Erzsikére. Arra a falusi kislányra, aki nemcsak megfizette a pótórákat, hanem rendszeresen hozott valami „hazait” is. S nem lehetett meggy?zni, hogy ezt vonják le az órák árából. „Ezt apukám küldte, ez jobb, mint a bóti, ennek nincs ára!” Egyik leghálásabb tanítványa volt abban az értelemben, hogy a tanár érezhette munkájának eredményét, hogy nem hiába dolgozik vele. S láthatta a hálát a szemében, hogy ezt a „képtelenül nehéz” tudományt sikerült megértenie. Kovács Pistával kétszer találkozott: amikor el?ször elhozta hozzá a kislányt, hogy segítsen neki, hogy átmenjen a pótvizsgán, mondván, hogy „A pénz nem számít tanár úr, ha a lányomról van szó!”, majd másodszor a sikeres egyetemi felvételi után. Akkor egy gidót hozott, s egy demizson házi bort köszönetképpen. Ennek már szinte húsz esztendeje… A múlt ködéb?l lassan kezdett el?derengeni a Kovács Pista akkori, büszkeségt?l ragyogó arca is. Tanár lesz a lánya, neki, az egyszer? falusi gazdának!
Több száz diák volt azóta keze alatt. Nem képes emlékezni minden arcra. Elég kényelmetlen ez számára. Ráköszönnek, s ? már nem emlékezik. Már a memóriája se a régi. Tanársors…
– Nagyon finom volt az a gidó! – vágta ki magát Pet? Antal. Ha kés?n is, de ráismert. Mégis emlékezik…
– Ízlett? – ült ki az öröm a Kovács Pista arcára –, finom is az! A gidónak van a legfinomabb húsa. Megvan a bárányhoz hasonló smakkja, de nem olyan er?s. S az nem is volt tavaszi gidó! Na, várjon csak tanár úr! Jövök mindjárt! – fordult ki a kapun.
Pet? Antal ekkor már átkozta, hogy bizonygatta a jó emlékezetét. S rossz el?érzete be is igazolódott. Kovács Pista kisgidóval a hóna alatt jelent meg.
– Le is vágtam volna, de két hétre elutazom a lányomhoz, Kolozsvárra. Náluk töltöm a Virágvasárnapot és a Húsvétot. Amúgy se árt, ha még n? még egy picit. Ellesz addig itt. Le tudja vágni tanár úr?
– Le… Azt hiszem sikerül. Ifjú koromban segítettem nagybátyámnak többször is. Fizessem ki… – kísérletezett a lehetetlennel Pet? Antal, de Kovács gazda nem az, az ember volt, akivel vitatkozni lehetett volna. A gidó tehát maradt.
Amikor Kovács Pista Húsvét után visszatért, a gidót életben találta. Amikor benyitott a portán, épp Pet? Antal ölében cumizott.
– Hát nem vágta le tanár úr?
– Nem – magyarázta a bizonyítványát Pet? Antal. – A fiamék ide jöttek Húsvétra, s már készen levágott bárányt hoztak. Nem tudtak Duciról. S amikor az unokáim meglátták… Egész nap vele játszottak.
– Duci? – nézett Kovács Pista nagy szemekkel –, de hát az n?i név, s ez a gidó bak…
– A Giduci túl hosszú… – mosolyodott el a tanár.
– S osztán hun tartja tanár úr? – kérdezte mosolyogva Kovács gazda.
– Jöjjön Kovács úr, had mutassam meg, mit eszkabáltam neki! – engedte Pet? Antal szabadon Ducit, hiszen épp befejezte a cumiztatást.
– Jaj, tanár úr, könyörgöm, ne urazzon! – szabadkozott ijedten Kovács gazda. – Nem uraz engem itt senki! Tegezzen, és szólítson Pistának, mint mindenki ebben a faluban!
– De akkor kölcsönös legyen, s a tanárurazásnak is legyen vége! A barátaim Antinak szólítanak, és megtiszteltetésnek veszem, ha tegezhetem Kovács gazdát, akit?l remélem, sokat fogok tanulni. A kocka megfordult… – mosolyodott el. – Itt a faluban én leszek a tanítvány… Persze, ha Kovács gazda elfogad. Mert nekem, a buta városi ficsúrnak ezt a falusi életet meg kell tanulnom.
Kovács gazda egy pillanatra meghökkent, majd elnevette magát.
– Rendben van! Ha megnéztem, hol lakik a gidó, hozok bort, és megpecsételjük!
– Abból a finomból, amib?l nekem is hoztál?
– Az idén különösen jó a borom! – mondta büszkén Pista. – Az ?sz hosszú volt és meleg, jó édes volt a sz?l?!
Közben a karámhoz értek.
– Ejha, micsoda palotád van! – nézett Kovács gazda a néhány méterre t?lük szabadon szaladgáló Ducira. – De felvitte az Isten a dolgodat! Még Pet?fi anyjának a tyúkja is megirigyelne! Palotában laksz, szabadon futkározol egy nagy füves kertben, ölbe vesznek, becézgetnek! Pet? gazduram, látom, szereted az állatokat! De azért lenne egy-két tippem, ha nem sértenélek meg.
– Szívesen veszem a jó tanácsot. Rám fér. Ami pedig a szeretetet illeti, az állat olyan, mint a gyermek. Szeretettel lehet a legtöbbet kihozni bel?le – felelte Anti.
Pista az Anti szemébe nézett. Nem kellett megszólalnia, Anti gazduram tudta, hogy Pista mire gondol. S azt is, hogy Pista tudja, hogy ? értette a „szavát.” Erzsike nem „A tanulj fiam, mert megbuktatlak!” és a „Buta vagy fiam, hogy a Föld is szégyell a hátán hordani!” biztatások hatására lett kémiatanár. Egy ideig hallgatva beszélgettek, amolyan székelyes szófukarsággal. „Örök hálám üldözni fog!” – jutott Anti eszébe egyik barátjának tréfás szava járása. Hát igen, ez a hála már szinte terhes…
Attól a naptól kezdve Pista gazda gyakran ellátogatott tanítványához. Anti gazduram jó diáknak bizonyult.
– Kezd ez a porta egyre inkább olyan lenni, mintha nem Pet? tanár úr, hanem Anti gazduram lakna itt! – állapította meg egyik nap elismer?en Pista tanár úr. – Minnyá fölöslegessé válok én itt!
– Van még addig! – szerénykedett Anti gazda, de lerítt az arcáról, jólesett neki az elismerés.
Egy ideig hallgattak a ház el?tti padkán ülve. Pista egy ideig nézte, ahogy Anti simogatta Ducit.
– Kezd egyre ducibb lenni ez a Duci! – állapította meg Pista.
– Érzi a szeretetet – felelte rá Anti.
– Ej, ej, nem lesz ennek jó vége… – csóválta a fejét Pista. – Jóból is megárt a sok… Gyermeknek is megárt a kényeztetés… – tette hozzá, majd mintha valami megvilágosodott volna benne, rákérdett: – Hiányoznak a diákjaid ugye?
– Az bizony! Zajlik a tanár élete. Amikor nyugdíjba vonultam, még legalább magándiákjaim voltak. Aztán azok is kimaradtak. Végül az asszony is elhagyott, megözvegyültem. Már ?t se kell gondoznom – csillant meg egy könnycsepp az arcán. – Két évig volt magatehetetlen. A fiamék magukhoz akartak venni. Nem akarok a terhükre lenni. Itt elpepecselek nyáron. Télen már nehéz lenne havat lapátolnom és fát vágnom. Akkor visszamegyek a városba.
– Szerzek neked egy kutyát… – ajánlotta Pista.
– Télen mi lenne vele? A tömbházlakásban nagyobb állatkínzás kutyát tartani, mint láncon.
– Ezétt van Duci is szabadon… – vonta le a következtetést Pista. – Ellehetne a kutya télen nálunk…
– Megszenvedné azt. A kutya nem macska, amely a házhoz h?. Szenvedne, ha elhagyta a gazdája.
– A biza. A kutyának nagy lelke van – értett egyet Pista Antival.
– Augusztusig eleszünk Ducival. Akkor a fiamék ide jönnek szabadságra az unokákkal. S hát van barátom is itt – nézett rá Pistára.
(befejez? rész következik)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
