Duci pedig mintha meghallotta volna a beszélgetést, hogy ház?rz?re akarják lecserélni, birtokba vette az udvart. Kiskutya módjára követte gazdáját, s bár nem ugatott, s nem harapott, egyre kevésbé volt ajánlatos engedély nélkül a Pet? portára betérni. Ha idegen tévedt az udvarra, leszegte a fejét, s faltör? kosként nekiiramodott… Pet? gazda el?ször kolompot volt kénytelen szerelni a kapura, hogy figyelmeztesse, védelemre szoruló járókel? tévedt a portára. De amikor már Pistát is felöklelte, jobbnak látta, ha kiírja a kapura: „Vigyázat a kecske döf!”
Ett?l aztán híre ment Pet? gazdának a faluban, sorra kopogtak be hozzá a szomszédok valami ürüggyel, valójában csodájára járni a „harapós kecskének”, ahogy a pletyka járta a faluban. Egy adott pillanatban aztán gonoszabb pletykákat is felkapott a szél. „Azt a kecskét egy gonosz lélek szállta meg” – „Vágja le Pet? úr, csak rontást hoz a falura”. Pet? Antal védelmébe vette a ház?rz? kecskéjét, s mintha ett?l még jobban megszerette volna. A padon üldögélve megsimogatta a hozzá sündörg? Ducit, s elpanaszolta, hogy mikkel vádolják. „Nem hagyom, hogy bántsanak!” – vigasztalta. No, ennek is hamar híre ment, a faluban. „Az öreg Pet? meghibbant, beszél a kecskéhez!” – volt az els? verzió, mely hamar elindította egyesek szennyes fantáziáját is. Nem számított, hogy bak volt szegény Duci! Apró részletekre a pletykások nem adnak. S egyébként is miért adott neki Pet? n?i nevet? S ez még mindig a „finomabb” verzió volt. Mert hát, ha a gonosz szállta meg a kecskét, az öreg Pet? miért simogatja annyit? A sok látogató hamarosan kimaradt, s egyesek a köszönését sem fogadták már. Csak Pista tartott ki rendületlenül mellette.
– Ejsze, jobb lenne levágni, hogy szabadulj meg a gonoszkodásuktól… – tanácsolta mégis egyszer.
– Nem. Mondjanak akármit – sötétült el Anti arca. Hiába élt ? városon egy életen át, nyakas székely vér csörgedezett ereiben. Ám nem véletlenül hallgatott el. Eszébe jutott a fiának tett ígérete. „Amikor augusztusban szabadságra jösztök, akkor kecskesültet eszünk, ha már most bárányt hoztatok!” S ha ez alól feloldozást is nyerhetne, ?sszel úgy is le kellene vágni, hiszen ? nem marad itt télire. Eladni? Hiszen a sorsa ugyanaz lenne. Levágnák. S ki venné meg ezt a bakkecskét, amelyr?l az a híre járja, hogy belebújt a gonosz? Ekkor döbbent rá, hogy már nincs is sok augusztusig.
Mikor Pista elment, leült a padra. Duci megérezte gazdája szomorúságát, s mint egy kis cica, hozzá dörgöl?zött. Anti meg magához ölelte azzal a szomorúsággal, ahogy szeretteinket öleljük magunkhoz, ha megtudjuk, halálos kór van rajtuk. Mintha maradásra próbálnánk rávenni azt, akinek nincs is mehetnékje.
Ahogy a napok teltek, egyre b?ntudatosabban tett-vett Duci körül. S mintha az id? is turbóra kapcsolt volna, egyre vészesebben közeledett augusztus. Egyre hallgatagabb lett, Pistához is ritkábba látogatott el. Egyik estefele Pista benyitott hozzá a kapuja el?tt hazafelé tartva. Amikor meglátta a Ducit simogató Antit, rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Úgyis tudta, hogy Anti kiolvasta a szeméb?l, hogy „Én megmondtam, ennek nem lesz jó vége…”
Alig távozott Pista, egy hirtelen ötlett?l vezérelve kapta a maroktelefonját, s elindult fel a dombtet?re, ahol volt jel, s tudott beszélni a fiával. Lebeszéli ?ket a kecskesültr?l! Ám fia azzal fogadta, hogy „S kecskesült lesz-e? Húsvét óta fenem a fogam rá!” Így el? se merte hozni a kérését. Furcsa lehetett a hangja, mert fia rákérdett:
– Apu, te mintha nem is örvendenél annak, hogy jövünk!
– De, de… csak…
– Csak?
– Semmi! – fordult hirtelen vidámra a hangja. „Hiszen, vehetek egy kecskét Pistától!” Hirtelen beszédes lett, csak mondott, mondott… Mesélte, miként fogja elkészíteni, készít majd töltött kecskét is, mert tudja, hogy Dóri menye a töltött bárányt, azt nagyon szereti, biztos ez is ízleni fog neki! Végül kisunokáját kérte a telefonhoz.
– Egy héttel hamajabb jövünk! Elájulom neked, csak Apu meg ne tudja, mejt megjepetés! De én ejmondtam, hogy öjvendj!
Kisunokájának a hangja ébresztette rá a szomorú valóságra. Hiszen a kislány e vad kecske mellett életveszélyben lesz! Kifutott az er? a lábából, le kellett ülnie. Sokáig merengett a földön ülve, míg végre erre is talált megoldást. „Vége a szabadságodnak Duci! Be kell zárjalak!” – indult haza, szomorú-boldogan, hogy elkerítse Duci palotáját.
Estére kész is lett Pista segédletével. Amikor Duci alomra hajtotta a fejét, ? álnokul szép álmokat kívánt neki, s rázárta a kaput. Hajnalban hatalmas dörömbölésre ébredt. Mire balsejtelemmel tele kilépett volna a házból, csend lett. Amikor kilépett az udvarra, Ducival találta szembe magát. A kecske feje véres volt. Duci saját fejét használta faltör? kosként, hogy kiszabaduljon. Az egyik láncszem végül elszakadt. Duci nem t?rte a bezártságot.
Leroggyant a padra, s átölelte a szabadságra vágyó Ducit. Így talált rájuk Pista, amikor bedugta a fejét a kapun.
– Bejöhetek? Hol az a fenevad? – kérdezte tréfásan, de Anti nem is válaszolt. Mintha nem is hallotta volna barátja hangját.
Pista bejött, majd meglátta a vérz? fej? kecskét.
– Kitört?
Anti bólintott.
– Levágjam én? – kérdezte Pista.
– Nem! – válaszolta Anti.
Vajon mi vezérelte szavait? Nem lehet tudni. Talán hogy még a halál is kegyesebb egy szeretett hóhér kezéb?l? Vagy ne legyen más tanúja? Vagy dacból, hogy „Meg tudom tenni?” Vagy másért? Tény, hogy ahogy Pista kiment a kapun, már meg is bánta. De az tény, hogy a büszkesége nem engedte, hogy Pista utána menjen. Fránya székely büszkeség!
Nagyot sóhajtott, majd bement megélezni a kést. Hosszasan élezte, hogy „ne szenvedjen”, valójában ezzel is id?t akart nyerni. Lassan bandukolt a „veszt?helynek” kiszemelt helyre. Leült egyik favágó tuskóra, s a másikba beledöfte a hóhérszerszámot. Ott ült, s gy?jtötte a lelkier?t. Duci gyanútlanul ment oda hozzá, s engedte, hogy a lába közé vegye. Várta a szokott simogatást. Anti szeméb?l megeredt a könny, s nagyot sóhajtva kirántotta a kést a tuskóból. Duci hátrafordult, s a szemébe nézett a nagy, ártatlan szemeivel, még egyszer megfordítva a kést Anti szívében. Anti nem bírta nézni tovább. A legnehezebben a saját b?neinket tudjuk másnak megbocsátani. Pillanatra gy?lölet villant a szívében. Kést tartó keze megmozdult. Amikor az éles kés végig szaladt a torkán, Duci verg?dni kezdett. Nem adta könnyen az életét. Végül kilehelte a lelkét. Anti lerogyott a földre, s zokogni kezdett.
Aztán elkészítette a kecskét annak rendje módja szerint, fel is szolgálta, le is ült az asztalhoz, de érezte, egy falat leves se megy le a torkán. Felállt, kiment az udvarra, s leült az elhagyott „Duci-palota” elé. Nem eredt el a könnye, csak belülr?l fojtogatta valami a torkát. Annyira, hogy még leveg?t is alig kapott. Még sírni se tudott, hogy megkönnyebbüljön.
Kisunokája ölelte át hátulról.
– Mi a baj Nattata? Miéjt vagy szomojú?
– Mert egy elvetemült gazember vagyok…
– Mi jaz hogy eljetemüjt? – érdekl?dött a kislány. – És hol van Duci? – fordította meg az utolsó t?rt is nagyapja szívében.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
