– Valamit ki kéne találnunk, mert nem megy az üzlet. Már két hónap óta szinte csak filléreket keresünk. Így nem fogom tudni magukat sem fizetni.
– Főnök, rajtunk aztán igazán nem múlik, mi igyekszünk mindent eladni, amit csak lehet. Már szinte alig van árunk, amit el tudnánk adni, lassan magát az üzlethelyiséget kell majd áruba bocsátania.
– Na látja! Pont ez a bajom, hogy se pénz, se posztó. Nincsen annyi pénzem, hogy valami olyan árut szerezzek be, ami sokszoros nyereséget hoz. Más még most is többszörös haszonra tud szert tenni, mi meg csak éppen vegetálunk. Nekem ne jöjjön most azzal, hogy az embereknek nincsen pénzük, ha van, másba fektetik, nem műkincsekbe. Ezt olvashatom naponta az újságokban is. Pont ezekben az időkben kéne, hogy vásároljanak, amikor semminek nincs tényleges értéke, csak a festményeknek, régiségeknek.
– Vásárolnának az emberek, de van valami olyan ritkaságunk, aminek tényleges értéke is van? Csupa lim –lom, kacat az egész, ami itt maradt. Ebből nem lehet többet kihozni.
– Nézze, ezt én is pontosan tudom, de ki kell találnunk valamit, amiből pénzt is tudunk csinálni.
– Mostanában a tájképek és portrék azok, amik kelendők és csak is olyanok, amik neves mesterek kezei alól kerültek ki.
– Ezzel azt akarja mondani nekem, hogy fogadjak fel ügyes műkincs–tolvajokat és megrendelésre lopassak el velük képeket? Na ez nem az én üzletem. Meghagyom másnak. Túl nagy hal az nekem. Tudja, mai napig azt mondom, kis hal jó hal.
– A jövő hónapban lesz egy nagy aukcio. Na nem a Doroteumban. Valami privát gyűjtő csinál kiárusítást. Egyfajta adok–veszek aukció.
– És mit akar beadni? Nincs itt egy olyan festmény sem, amiért el lehetne kérni pár ezret.
– Ez az arckép ott a sarokban talán mégis elkelne valakinek.
– Ugyan már ne túlozzon. Az üknagyanyámról festette valaki, aki inkább egy nevenincs piktor volt, mint híres festő.
– Főnök, ezt a képet jól el fogjuk tudni adni. Semmi más nem kell, csak egy kis reklám. Azt meg majd csinálok én.
– Vigye a fenébe akkor, de nekem ne csináljon semmi olyat, amiért perbe foghatnak. Van elég gondom az adóhátralékokkal. Nem hiányzik még más is.
A beszélgetés után Herrn George az alkalmazott felkereste az aukicióra készülő gyűjtőt.
– Mi szél hozta erre Herrn George? Van valami jó ajánlata?
– Ajánlatom éppen lenne, de nem tudom érdekli–e magát, illetve majd a vevőket.
– Térjen a tárgyra, ne sokat meséljen itt nekem. Igaz még nem láttam az újságokat.
– Lenne egy nagyméretű portrénk. Ismeretlen holland mester alkotása, valami grófnéról készült. A főnök nagy becsben tartja. Annó a Doroteum is be akarta venni egy aukcióra, de a főnököm nem akart megválni tőle. A kikiáltási induló ára már húszezer volt és ennek ellenére sem akarta.
– Nekem itt ne lódítson össze–vissza. A maga főnöke egy svindler. Mindenből pénzt akar csinálni és csak kacatjai vannak. De tudja mit? Tudom, hogy a vén uzsorásnak rosszul megy az üzlet, és most bármit elad, amiből újra egy kis tőkét tud kovácsolni. Hozza ide azt a képet és megbeszéljük.
George nagy örömmel újságolta el a híreket.
– Maga egy idióta George! Gondolja, hogy mindenki hülye és ezért a vászonért hajlandó lesz adni egy centet is? Régi a vászon és a keret, de azért nem lehet pénzt kérni manapság. A Karlstein nem egy mai kezdő antikos. Nem lehet átverni, én sem csinálok magamból bohócot. Azért még annyit adok a nevemre. Felejtse el ezt az egészet.
– Főnök, bízza rám. Nem fog maga sem rosszul járni és a Karlsteinnek is meglesz a jutaléka. Sőt ha ez az üzlet sikeres lesz, talán állandó partnerünk is marad.
– Maga megőrült fiam. Nem csak Bécs, de Európa egyik híres antikosával akar maga üzletelni? Na, de mit bánom én! Fogja és vigye el, mutassa meg neki. Figyelmeztetem, ha kivágja magát képestül, én is kivágom, mert utána gondoskodni fog róla, hogy még ennél is jobban lejárasson.
George leakasztotta a képet. Szépen megpucolta és becsomagolta, majd átszállította Karlstein üzletébe.
– Na mutassa azt a mázolmányt.
George kicsomagolta a képet.
– Hmm! Elég jó kép és elég réginek is néz ki. De ki ez a bárónő vagy akárki? Olyan ronda és vén amilyennek csak lennie kell, de valami nevet kell neki adni, pláne ha még a festő nevét sem tudjuk.
– Magára bízom Karlstein úr. Nevezze, aminek vagy akinek akarja. Csak egy dolgot kérek magától, és ez természetesen a maga jutalékát is növelheti, hogy állítsa már most ki, és induló kikiáltási összegnek valami csinos összeget jegyezzen. A többi az az én gondom lesz.
Herrn Karlstein nagyítót vett a kezébe és tüzetesen kezdte tanulmányozni a képet.
– Semmi szignót nem látok, rá lehet fogni akármit. Hogy holland festette–e vagy sem? A színek és a stílus alapján rá lehet még ezt is fogni. És mégis mennyi az az összeg, amivel indítani akarja?
– Olyan húszezer euró.
– Maga megőrült? Húszezerért? Manapság százezerért valódi Vermert lehet kapni. Igaz kissé gyanús körülmények közt, de manapság ki törődik ilyennel. Ezt el is akarom adni, nem csak kiakasztani.
– Hallgasson rám és nem fogja megbánni.
– Na jó, ám legyen. De figyelmeztetem magát George, ha nem tudjuk eladni, akkor maga kifizeti nekem a húszezret.
– Rendben van. Most még egy dolog van hátra. Mennyi részesedést kapok én illetve a cégünk, és mennyit akar maga?
– Nézze, én nem tudom, maga mit szeretne, de hogy nehogy azt mondja, nem vagyok fair, fifthy–fifthy. Ha nyerünk rajta, maga is jól jár, meg én is. Ha meg veszít, akkor úgyis maga fizet húszezret. Nos, áll az üzlet?
– Természetesen.
Két nap múlva kiakasztották a képet az aukcióra várakozók közé és bevezették a katalógusba is. George mindennapos vendég lett a bemutató terembe. Egy mobil telefonnal a kezében minden nap megállt a kép előtt és várakozott. Amint valaki elkezdte tanulmányozni, úgy tett, mintha valakit hívna telefonon.
– Halló, itt George. Egy fantasztikus jó befektetés ez higgye el nekem. Karlstein nem szokott kacatokat árverezni. Ez a kép húszezerről indul. Testvérek közt is megéri a dupláját, és könnyen hozzájuthatunk. Természetesen uram. Én fogok majd úgy licitálni, hogy az megfelelő legyen. Nem, nem hiszem, hogy nagy tolongás lesz érte. Nézik, nézegetik, de mivel neve nincs festő készítette, nem számíthat nagy sikerre. Értettem uram. Köszönöm a bizalmát.
Aki eddig a képet nézegette, felfigyelt a beszélgetésre. Kicsit eltávolodott a képtől és elővette a mobilját. Diszkréten, hogy más ne hallhassa elkezdett telefonálni. George félszemmel ráfigyelt és közben úgy tett, mint akit a kép nagyon érdekel. Nem figyelt a telefonbeszélgetésre hisz tudta a „hal bekapta a csalit”. Naponta eljátszotta ezt a trükköt, és naponta nyugtázhatta magában, hogy lesz érdeklődő a képre, és ha ügyes, nagy alkudás lesz körülötte.
Elérkezett az aukció napja. Szinte dugig megtelt a terem. A katalógus szerint az utolsó darabok közt fog kalapács alá kerülni. Így bőven maradt ideje Georgnak felmérni, hogy mire számíthat. Közben állandóan keze ügyében volt a mobilja, ami néha csengett is és ilyenkor különféle ősszegeket emlegetett.
– Nem uram, még nem került sorra – szólt bele a készülékbe tetetett izgalommal. – Nincs oka aggodalomra uram, mienk lesz. Mennyit is mondott végső árnak? Hetvenezret? Rendben van. Mienk lesz, sőt igyekszem ennél kevesebbért megszerezni. – Közben igyekezett azon lenni, hogy minél többen hallják és lássak. Végre sorra került a darab. A kép címe meglepetést okozott. Ő már ugyan tudta, de a közönség soraiban sokan voltak, akik meglepődtek.
„Madam Dubary portréja, ismeretlen holland festő műve”. A húszezer hamar emelkedett. Már vagy harmincnál tartottak, amikor George beleszólt a licitbe.
– Harmincötezer!
– Harmincötezer először. – Georgot kicsit kezdte kiverni a víz. Mi lesz, ha most ennél az összegnél nem fognak rálicitálni? Nem elég, hogy könnyelműen belement abba, hogy ha nem kell a kép senkinek sem, akkor ő kifizeti a húszezret. Most ráígért és egyenlőre senki sem akarja túllicitálni. Már majdnem felhangzott a másodszor felszólítás, amikor valaki közbelicitált.
– Negyvenezer!
Most lett aztán csak igazán ideges. Most mit tegyen? Licitáljon rá, vagy várjon? Már húszezer biztosan üti a markát, tehát nem fog üres kézzel távozni. De nem lett volna igazi „makler” ha nem ígér rá egy ezrest. Meg is tette azonnal. Hatalmas lett erre az izgalom a teremben. Nem az ősszeg miatt, mert eddig már hatszázezer eurónál is, amikor mindenki azt várta lecsap majd a kalapács, túllicitáltak. Szinte minden szem Georgra szegeződött. Dupla vagy semmi, gondolta. Ideges volt, hogy most aztán, ha veszít, akkor mehet az adósok börtönébe, de igyekezett pókerarcot vágni. Már–már lecsapott a kalapács, amikor valaki bekiáltott
– Ötvenezer!
Szinte megállt a levegő. Egyre nagyobb lett a sugdolózás, tanakodás. – Nem szabad mostmár közbekotyognom – próbált erőt venni magán. – Rá kell bíznom magamat a szerencsére. Hiába szegeződött rá minden szem, nem licitált közbe, hanem a telefonja után nyúlt. Még nem is kezdett beszélni, amikor hangzott a bekiáltás ismét.
– Ötvenötezer!
– Értem uram. Ötvenötnél tartunk per pillanat. Rendben van uram. Hívom majd újra.
Mintha erre vártak volna, valaki bekiabálta a hatvanezret. George nem bírta tovább és kiment a teremből de úgy, hogy a kezében volt a mobil, beszélt, csak beszélt, senkitől sem zavartatva magát. Mire visszatért a terembe leverték a képet. Nyolcvan négyezer euróért talált gazdára. George egy gyors pillantást vetett az új tulajdonosra. Nem ismerte, és valószínű nem valami ismert gyűjtő lehetett, mert a szakmabeliek nem kísérték már tovább figyelemmel a továbbiakat. A következő árverési darabra koncentráltak.
– Maga egy zseni George. Nem akar hozzám átszegődni, dolgozni?
– Nem hiszem, de az együttműködésről a továbbiak során beszélgethetünk. Természetesen ezekkel a kondíciókkal.
– Rendben van, majd akkor alkalomadtán szólok magának. Mégis mit gondol, mennyi volt a valódi értéke a képnek, amit ennyiért adtunk el?
– Csak nem azt akarja mondani Karlstein ur, hogy nem csinált jó üzletet?
– Mi az, hogy jót? Még szerencse, hogy ezt most csak mi ketten tudjuk. Az egész kép ezerötszáz eurót ér. Ennyit adott volna érte a legnevesebb aukciós ház.
– És mi lesz, ha ez kiderül?
– Ugyan ne izguljon? Tudja maga, hány kép kering így évente a piacon? Az illető egy darabig csendben lesz, nem fog botrányt csinálni. Annál okosabb, hiába kezdő zöldfülű. Úgy egy év múlva elkezdi majd árulni negyvenezres kikiáltási árral, és százezerért fogja eladni. Ismerem ennyire a szakmát, hiszen én is megfizettem annó a tanulópénzt.
