Most, hogy már az ötvenötödiket taposom, egyre gyakrabban
érzékelem azt a régi gyermeket, aki bennem felejtődött, már rég
eltűnhetett volna a felnőttség agresszív erőinek árnyékában,
de mostanában egyre inkább éledezik, kinyújtóztatja zsibbadt
tagjait, kikuncog néha a megkeseredett szájrésen át, és súg…
Lassan kinő belőlem újra gyermek-önmagam.
Valami nagyszabású életről szőtt terveket, világraszóló alkotások-
ról, mindig abban akart kiteljesedni, ami éppen hatott rá, ha
illusztráció, akkor grafikus, ha festmény, akkor festőművész akart
lenni, izgatták a színek, formák, nem vett fel olyan ruhát, aminek
nem tudta meghatározni a színét, egy aprókockás holland ruha volt
a közös ellenség, halvány pasztell színeivel, minden vasárnap
reggel kinyitották a fehér szekrény ajtaját, ketten együtt, szertartásos
mozdulatokkal, és ünnepélyesen leköpték a ruhát, figyelték, ahogy
a nyál lassan gördült le a szöveten, meg-megakadva egy-egy nagyobb
gyapjúcsomón: egy szín legyen pontosan meghatározható, hangzott
az ítélet a köpésruha fölött, ezek a színárnyalatok nem szerepeltek
a szótárukban, hát nincs létjogosultságuk;
mikor nem telt mosóporra, Flóra szappant faragtak bele az áztató
teknőbe, ő jelentkezett elsőnek a feladatra a hat gyerek közül, izgatta
az állandóan változó forma, mindig másra hasonlított, míg tudatosan
nem kezdte el alakítani a figurát, egymás után használta el a szappa-
nokat, mert mindegyikben szobrot látott, csak a fölösleget faragta le
róluk, ahogy Michelagelo mondta, a ruhák ugyan nem lettek elég
tiszták, de a polcon egyre gyűltek a kis szappanfigurák, aztán na-
gyobbakat akart készíteni, és feltőzte a szoborelemeket egy vasrúdra,
így nemesedtek totemoszloppá a filléres Flórák, átlényegült testük
pár év alatt megrepedezett, kicsapódott a felületükön a zsír, olyanok
lettek, mint a kararai márvány, csak a szaguk árulkodott előző
funkciójukról, abban élték tovább esendő mosószappan-életüket;
időnként táncdalénekesnek készült, napokig énekelt a légycsapó-
nak, az volt a mikrofon, vagy amikor templomtakarítás közben
operaáriákat adtak elő a testvérével, ő a fiú-, másik a lánykarzaton,
közben nem vették észre, hogy elszaladt az idő, kezdődik az Isten-
tisztelet, jöttek be a hívek, tekergették fölfelé a nyakukat, honnan
jön a hang, ők meg épp ritmusra lengették a pókhálószálakat
a hosszú partvison, mint a gyöngysort, miközben zengett a kánon
a két karzatról, betöltötte a klasszicista belső teret, mint négy
évtizeddel később a barokk színház restaurálása közben, mikor
a színpadon újraélte a gyerekkori vágyat, visszhangoztak az áriák,
míg a falképen száradt a konzerválószer, egymás után kelt életre
Csocsoszan, Aida, vagy az Éj Királynője, jól kieresztette a hangját,
úgyse hallja senki, aztán mikor leadta a kulcsot a portán, odaszólt
a biztonsági őr, hogy mindent hallott a szellőzőrendszeren át…
Inkább gépírónő lesz, gondolta, mikor megvették az első táska-
írógépet, vagy állatvédő, mikor megmentette az éti csigákat, amiket
a nővére begyűjtött egy befőttes üvegbe, hogy egy hétig aszalja őket
a napon, ahogy a francia csigapörkölt- receptben elő volt írva,
de ő kiosont éjszaka a sziklakertbe, és kiengedte őket minden éjjel,
míg a nagymama el nem vitte nyaralni, mikor hazaértek, épp a
vasárnapi ebédre estek be, a tornácon fehér abrosszal megterített
asztalon ott gőzölgött a csigapörkölt, nem is ízlett a vendégeknek,
hiába pusztultak bele a kis áldozatok, elsiratta őket, a fehér abroszra
potyogtak a könnyei, elkente, mint a csiganyálkát, húzta a csíkot
az ujjával, mintha ők lennének, mintha a síkos váladékon vissza-
csúsznának az életbe, táltól tányérig, asztallábtól a kövezetig, ki
a kertbe, csúszómászóéletük földi valóságába.
Akkor találkozott először a halállal, mikor temették az öreg Ila
nénit, nekik kellett vinni a koszorút a menet élén, eső után épp
kisütött a nap, a pocsolyában tükröződött a sok fekete láb, ahogy
sasszézva kerülgették a vízfoltokat, ahogy összefogódzva
vonultak, ringtak a szoknyák, mint a harangok, alá lehetett látni
a sokszoknyás öregasszonyoknak, a tükröződésben számolták,
hány réteg szoknya van egymás alatt, aztán nézték magukat,
ahogy emelik a koszorút, mert az aranybetűs szalagok söpörték
a sáros talajt, nevetgéltek, mikor elképzelték, hogy Ila néni egy
zökkenőnél egyszer csak felül a koporsóban, fiatalon, könnyedén,
bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a rózsa, haja fekete, mint
az ében, az aranybetős szalagok röpködnek a feje körül, de a
felnőttek rájuk szóltak, nem szabad nevetni, mert a halál szomorú
dolog, pedig ők már rég a mesebeli feltámadást ünnepelték;
később megálmodott egy monumentális triptichont, biblikus téma,
hármas üvegablakon árad be a fény, hol Mária ruháján szűrődik át,
lecsorog a vörös sugár, mintegy előrevetítve leendő anyai szenvedését,
hol Erzsébet átszellemült arcán ragyog fel az embrióban megsejtett
Isten, máskor a kis Jézus testéből árad a fény, ő világítja meg a
szereplőket; felkelt hajnali háromkor, lázasan nekiállt, hálóingben,
hogy megfesse a grandiózus látomást, de csak három ványadt kis
alapozott deszkát talált a mőteremben, ahogy folyatta össze a színe-
ket, próbálta előhívni az álombeli képet, de valahogy sokkal föld-
höz ragadtabb lett, a transzcendens fényár bennrekedt az álomban…
Hogy kéne súgni ennek a gyereknek az idő repedésein át, mint
a szél, ami minden résbe befurakodik, hogy átjárja, átmossa a
felszínt, felborzolja a rétegeket, hogy bediffundáljon a felületes
érzékelésbe, hogy kellene megelőzni a rossz döntéseket, ha nincs
mögötte megtapasztalás, hogy tehetne semmissé későbbi történé-
seket, hogy menekülhetne meg a nehéz helyzetektől, hogy lehetne
megedzeni, felkészíteni, hogy ne fájjon, több évtized múlva is,
ha becsapják, megalázzák azok, akik legközelebb álltak hozzá,
az első szerelem soha el nem múló késszúrásaitól, a szülő
elvesztésétől, ami kihúzza lába alól a talajt évekre, személye
mégis visszavonhatatlanul beépül, ahogy szállóigévé vált mondásai
lebegnek a család fölött, mint a középkori mondatszalagok a
gótikus táblaképeken, miért nem edződtél meg, te hajdani gyermek,
aki ötvenötödik évedet taposod és még mindig értetlenül állsz,
ha porig aláznak, ha nem tükröznek vissza többé a jól ismert
tekintetek, a közös múlt nem fénylik fel többé a szemükben,
nem látni se be, se ki, vakablak, mintha kiküldetésbe mennének
az Északi sarkra, és belefagynának egy jégtömbbe, látod őket,
de nem reagálnak, mégis rendületlenül bízol benne, hogy majd-
csak jön egy interglaciális korszak, egyszer kiolvadnak, jó lesz
a közelben maradni, hogy kéznél legyél, ha elérkezik a pillanat.
2010 május 13 B.Tóth Klári
Legutóbbi módosítás: 2010.05.16. @ 06:22 :: B.Tóth Klári